14. rész: Búcsúzás

14. rész: Búcsúzás

 Lefagyva álltam ott Minhyun előtt. Hangja ijesztőnek hatott, szinte fagyos volt. Elképzelni sem tudtam, hogy mi váltotta ki belőle azokat az érzéseket, amiket ez az egyetlen mondat hordozott magában. Beszélnünk kell...Ez általában nem a legjobbat szokta jelenteni.
-Miről kell beszélnünk? - kérdeztem cérnavékony hangon. - Ha valami gond van, ne kertelj mondd csak!
 Minhyun mélyet sóhajtott és a szemembe nézett. Sírt. Ha most nem is, de pár perccel ezelőtt biztosan.
-El fogunk költözni a városból... - mondta, s lehajtotta a fejét. - Úgy sajnálom, de nem tehetek semmit. Az iskolából ki fognak venni, azt hiszem már soha többet nem találkozhatunk.
 Ahogy ezeket a szavakat kimondta, mondhatni egy világ dőlt össze bennem. Először a testvérem hal meg, aztán a szerelmem hagy itt. Mi jöhet még? Így Kyung nélkül is elég üres volt az életem, hát ha még Minhyun is itt hagy, akkor nem tudom mi lesz velem.
-Az...az nem lehet... - mondtam levegő után kapkodva. Elszédültem, s mintha kicsit homályosabban kezdtem volna látni. Minhyun elkapta a vállam, nehogy elessek. Magához ölelt, karjait szorosan körém fonta.
-Próbáltam könyörögni anyámnak, de hajthatatlan. Én...én esküszöm, hogy mindent megtettem!
 Szorítása kissé erősödött, majd fejét az enyémre hajtotta. Nem akartam, hogy elengedjen,   amennyire csak tudtam odabújtam hozzá.
-Ne hagyj itt te is, kérlek! - mondtam arcomat mellkasába fúrva. - Nem lesz már itt senkim...
-Ne butáskodj! - mordult fel. - Hisz ott a családod, ők is pont ugyanúgy szeretnek mint én!
-Ha látnád, hogyan viselkednek velem a szüleim, akkor nem ezt mondanád. - húzódtam el tőle mérgesen.
-És a húgod?
-Ha tudni akarod, ma pont ő nyitotta fel a szemem, hogy te még itt vagy nekem. - néztem a szemébe. Ezúttal nem szomorúan, inkább dühösen. De állta a tekintetem, s láttam rajta, hogy ő is hasonlóképpen érez.
-Nézd Yoona! Én nem akarok úgy elválni tőled, hogy összeveszünk...
-Én pedig egyáltalán nem akarom, hogy elválj tőlem! - kiáltottam rá, már a könnyeimet törölgetve. Minhyun újból közelebb jött hozzám, egyik kezével megtámasztotta állam, s finoman megcsókolt. De ez több volt mint egy csók. Bocsánatkérő volt, szinte már esdeklő,s amolyan búcsúféle. Tudtam, ha vége szakad, már nem lesz mit mondanunk egymásnak és ő ott fog hagyni.
 Lassan elvált tőlem ajkaival és szemembe nézett. Szemem sarkából ujja hegyével letörölte a könnycseppeket, s megpróbált elmosolyodni, de ez nem az az igazi mosoly volt, amit az arcán szoktam látni, ha igazán örült.
-Talán még fogunk találkozni egymással...Ha tartjuk egymással a kapcsolatot, akkor biztosan látjuk még egymást. - suttogta fülembe.
-Vigyél magaddal. - mondtam határozottan, amitől Minhyun arcán megjelent a döbbenet. - Kérlek vigyél magaddal!
-Nem lehet Yoona. Te ide tartozol, itt a helyed a családodnál! - rázta meg a fiú a fejét. - Nem szakíthatlak el tőlük.
-Csak jót tennél vele, hidd el.
-Hogy mondhatsz ilyet? A szüleid igenis nagyon szeretnek téged. Értsd meg végre...hogy nekünk most el kell válnunk. Ne nehezítsd meg a dolgom...
 Utolsó mondata teljesen feldúlt. Köpni nyelni nem tudtam, még a lélegzetem is elállt.
-Azt hiszed...te komolyan azt hiszed, hogy a te helyzeted a nehéz? - tettem fel dühösen a kérdést, de nem vártam meg míg válaszol. - Nem a te testvéred költözött át a másvilágra, hanem az enyém! Nem a te szüleid azok, akik úgy néznek rád, mint egy darab véres rongyra! Nem a te életed vált pokollá, hanem az enyém!
 Minhyun csak csendben, elképedve állt előttem. Egy szót sem bírt szólni, viszont látszott rajta, hogy a legszívesebben ő is pont úgy ordibált volna, mint ahogy azt most én tettem.
 Bárcsak én se ragadtattam volna el annyira magamat. Át sem gondoltam azokat, amiket mondtam neki, csak egyszerűen a fejéhez vágtam. De már nem tudtam bocsánatot kérni. Minhyun egyszer csak megfordult és szó nélkül elindult az úton. Lehajtott fejjel, csendben, összetörten. Már azt kívántam, hogy bár ne mondtam volna ilyeneket. Hogy lehetek ennyire szemét? Hisz bele sem gondoltam, hogy ő mit él át...Csak magamra gondoltam és az én életemre, hogy mennyire borzasztó, de hogy neki milyen lehet azt számba se vettem.
 Utána akartam kiáltani, utána futni, megállítani és azt mondani, hogy sajnálom, de nem jött ki hang a torkomon, a lábaim nem mozdultak. Végignéztem, ahogy első és egyetlen szerelmem kisétál az utcánkból és egyben az életemből.
 Néhány perc múlva, miután végre meg bírtam mozdulni, lassú léptekkel, akár egy agymosott zombi, mentem be a házba. Anya rögtön észrevette a változást rajtam.
-Hát neked meg mi a bajod? - kérdezte nem túl barátságosan, inkább csak kíváncsiságból.
 Megráztam a fejem és szó nélkül mentem tovább a lépcső felé, fel az emeletre. Mire a szobámba értem, már zokogtam. Az ágyamra vetettem magam, arcomat hűvös párnáim közé fúrta és szabad utat adtam a sírásnak.