13. rész: A kishúgom

13. rész: A kishúgom

 Három hónap és nyolc nap. Már ennyi idő telt el Kyung temetése óta. Anya végre megbékült velem, de nem beszélgettünk azon kívül sokat, hogy az iskolai átlagomról veszekedtünk, ami folyamatosan csak romlott. Ezért irtózatosan haragudott, de én sem voltam magamra büszke.
 De nem csak a tanulmányi eredményeimmel voltak gondok. Én magam voltam a probléma. A szüleim előtt jól titokban tartottam azt az oldalam, ami ezalatt a három hónap és nyolc nap alatt kifejlődött. A legmegdöbbentőbb, hogy szinte én észre sem vettem, hogy mekkorát zuhantam mind lelkileg, mind emberileg.
 Nekiálltam a dohányzásnak, nem egyszer füves cigarettát szívtam. Az alkoholfogyasztás szinte mindennapossá vált nálam. Az üres üvegeket már nem tudtam hova rejteni a szobámban. Sötétben éltem és vártam, hogy valaki kihúzzon onnan.
 Más sem járt a fejemben, csak az, hogy megtaláljam SooRit és bosszút állhassak Kyungért. Annak a szép, mosolygós lányka már nyoma sem volt. Olyan útra kanyarodtam, ahonnan önakaratból nagyon nehéz lesz letérni és újra a helyes útra lépni.

****
 Eljött a kishúgom születésnapja. Nem terveztünk túl nagy ünneplést, így csak néhány kedves barátnője lett meghívva. Anya egész nap sütött, főzött, alig állt meg pihenni. Délután ő szolgálta ki a kicsiket is. Kissé szégyelltem magam, hogy nem segítettem neki semmit, de nem volt hangulatom semmihez.
 Fent kuksoltam majdnem vaksötét szobámban, a laptopom be volt kapcsolva és hangosan szólt rajta a zene. Mostanában szinte minden szabad időmet így töltöttem miután hazajöttem a suliból, de a hétvégéim se voltak különbözőek. Bár kívülről úgy tűnt minden rendben, közel sem volt így.
 Épp arra készültem, hogy elfeküdjek az ágyamon és aludjak egy kicsit, mikor kinyílt az ajtóm és valaki bejött a szobába. Tudtam, hogy Lynah az, egyedül ő nem szokott kopogni, ha bejön.
 Hirtelen nem tudtam hova lenni. Már jó ideje nem jött be hozzám, s most nagyon meglepődtem. Kis lábai végigtipegtek a padlón, majd azt vettem észre, hogy felugrik mellém az ágyra.
-Miért nem jössz ki? - kérdezte néhány perc csend után. A hangjában jól hallható volt a kérdőre vonás.
-Én...én csak szeretnék egyedül lenni. - válaszoltam halkan.
-Mindig ezt mondod. - mondta felháborodottan. - De tudom, hogy utálsz egyedül lenni. Tudom, hogy hiányzik neked a bátyus, de ez mindnyájunknál így van...Olyan régen nem láttalak mosolyogni...
-Mert már nem tudok.
Lynah felsóhajtott.
-Akkor meg kell tanulnod újra. Majd én segítek. - suttogta, s odabújt hozzám, karjait körülfonta rajtam. Én is átleltem őt. Így ültünk legalább tíz percig, egyetlen szó nélkül. Aztán ő törte meg ismét a csendet.
-Tudom, hogy tiltott dolgokat csinálsz...hogy cigizel meg ilyenek.
-Honnan? - kérdeztem megijedve.
-Nyitott szemmel járok, nem úgy mint anyáék. És jobban tennéd ha zárnád a szobád. De nem ez a lényeg. Nem kellene elrontanod így magad Yoo...mire jó ha mérgezed magad? Attól nem lesz jobb, nem fogja visszahozni Kyungot.
-Tudom, de...
-Ne legyen de! Tudod mit kéne tenned? Elhagyni végre ezt a szobát, kimenni a természetbe és elfogadni azt ami van. Ott van a barátod, Minhyun is aki szeret és szerintem ő sem bírja látni azt, ahogy szenvedsz.
 Rá kellett hogy jöjjek, igaza van. Még csak ma lett hét éves, de úgy gondolkodik, mint akármelyik felnőtt. Azt kell hogy mondjam, még nálam is érettebb.
Magamhoz szorítottam és egy puszit nyomtam a feje búbjára.
-Ma van a születésnapom. És tőled még nem kaptam ajándékot.
-Mit szeretnél? - hajtottam fejemet az övére.
-Csak azt, hogy ne búslakodj tovább. Csak annyit, hogy próbálj meg tovább lépni és azokra figyelni akik még itt vannak neked és szeretnek téged.
-Ezt az ajándékot örömmel megadom neked! - suttogtam. Lassan elengedtük egymást.
-Még jó hogy! - pattant fel nevetve az ágyamról Lynah. - Tudod milyen hisztis leszek, ha nem kapom meg amit akarok...
 Azzal kiment a szobámból. Boldog lehettem, hogy bejött hozzám és jobb belátásra térített engem, hisz ki tudja mi történhetett volna velem, ha folytatom tovább ezt a sok baromságot. A világ legjobb kishúgát a magaménak tudhatom.
 Felálltam hát az ágyról és lesiettem a konyhába. Kikerestem az egyik szekrényben a használatlan szemeteszsákokat és megfogtam egyet. Anya kíváncsian pislogott rám a tűzhely mellől, de nem szólt semmit. Visszafutottam a lépcsőn egyenesen a szobámba, s nekiálltam a fekete zsákba dobálni az üres alkoholos üvegeket az ágyam alól, a szekrényemből; a cigis dobozt a táskámból és az öngyújtókat is. Vállamra dobtam a nehéz zsákot és elindultam, hogy kint kidobjam a szemetesbe.
-Abban meg mi van? - kérdezte anya a zsákra mutatva, miközben áthaladtam a nappalin. Szerettem volna elmondani az igazat, de így sem volt még igazán megbékülve velem. Így jobbnak tartottam, ha titokban marad a dolog. Ha nagyon akarná, úgyis megtudná az üvegek csörömpölés alapján a zsák tartalmát. Egy pillanatra megálltam.
-Az eddigi életem egyik legrosszabb korszakát tettem bele. És most viszem és a szemétbe hajítom, hogy még véletlenül se térjek vissza hozzá. - feleltem, majd tovább lépdeltem.
 Úgy is tettem. A zsák, mintha egy élettelen testet foglalt volna magába; hangosat puffanva érte el a szemetes alját ahova dobtam. Ahogy lecsuktam a szemetes tetejét, s felnéztem, a kertkapuban ismerős arcot pillantottam meg. Igazi mosoly terült el az arcomon, amire már nagyon rég nem volt példa, és ezzel a mosollyal léptem oda a kapuhoz, hogy azt kinyissam Minhyunnak.
-Szia! - hajoltam közelebb, hogy megcsókolhasson, de ekkor vettem észre az ő arckifejezését. Kissé rémült volt és zaklatott. A mosolyom már el is tűnt.
-Mi a baj? - fogtam meg a kezét ijedten.
-Beszélnünk kell Yoona.