12. rész: Változások

12. rész: Változások

 Már negyedik napja ültem bent a szobámban. Nem voltam hajlandó kijönni még enni se. Anyám az ajtóm elé rakta le a reggelit  az ebédet és a vacsorát. Csak annyira mozdultam meg egész nap, hogy elmentem fürödni, kimentem a kajámért, vagy az üres tálcát raktam ki az ajtóm elé. Se apa, se anya nem tudott velem egy szót sem beszélni a történtek után. Minhyun próbált hívni, többször el is jött hozzánk és órákon keresztül állt az ajtóm előtt és vigasztalóan beszélt hozzám. Lelkileg teljesen megtörtem.
 Aznap este mikor Kyung szeméből kihunytak a fények, úgy éreztem egy világ omlott össze bennem. Ő volt legjobb testvér az egész világon, mondhatni, ha én voltam a bal fél, akkor ő a jobb. Elképzelni sem tudtam, hogy hogy fogom nélküle tovább élni az életem.
 A rendőrök folyamatos kérdésáradata felzaklatott, ráadásul először én nevem is felmerült gyanúsítottként, de elvetették az ötletet, hogy én megölném a saját testvéremet. Anyáék egy ideig dühösek voltak rám, engem okoltak a történtekért és úgy tettek, mintha az ő fájdalmuk nagyobb lenne az enyémnél, mintha engem nem ért volna tragédia. De ez engem nem érdekelt. Ez a négy nap számomra sírással és rémálmokkal teltek el.
 Az ötödik napon végül erőt vettem magamon és kiléptem teljesen sötét szobából. Végigmentem az emeleti folyosón, s az utolsó szoba előtt álltam meg. Megszokásból kopogni akartam, de rájöttem, hogy nem lesz rá szükség, mert nincs bent lakó, aki ismerős hangon kiszólna, hogy "Gyere!".
 Mély levegőt vettem hát és beléptem a szobámba. Összeszorult a szívem a látványtól; minden ugyanúgy volt, ahogy a testvérem hagyta, mielőtt utoljára elment itthonról. Elmosolyodtam ágya láttán. Mindig is kupis volt, s az ágya bevetetlenül állt a nap huszonnégy órájában. Tankönyvei szanaszét hevertek az íróasztalán, félig lehajtott tetejű laptopja mellett. Iskolai egyenruhája gyűrötten volt odadobva az íróasztal előtti székére. Minden olyan volt, mintha el se ment volna. Mintha bármelyik pillanatban beléphetne a szobába és dühösen rám förmedhetne  mert engedély nélkül jöttem be.
 Nem bírtam tovább, már a sírás kerülgetett, így megfordultam és kijöttem. Apával találkoztam szembe az ajtó előtt. Szó nélkül a karjaiba omlottam és szabad utat engedtem könnyeimnek.
 Ő csak finoman átkarolt és simogatni kezdte a hátam, mint kiskoromban, amikor hosszasan sírdogáltam, ha rosszat álmodtam, vagy elestem, vagy mert csúfoltak. Karjai a nyugalmat jelentették számomra, s még egy szót sem mondott ki, de mégis vigasztalt.
 Együtt lementünk a nappaliba, leültünk a kanapéra és elkezdtünk beszélgetni. Láttam az arcán, hogy örül, mert végre négy nap után elhagytam a szobám és megnyíltam előtte. Tudta, hogy anyával sosem fogok elbeszélgetni, hisz mindig is őt szerettem jobban.
 De így is nehéz volt beszélnem a dologról. Ahányszor csak kimondtam Kyung nevét, könnybe lábadt a szemem, s nagy gombócot éreztem a torkomban. Apa is pont így érezhetett, hisz az ő arcára is ugyanúgy ki volt ülve a gyász.
 Elmondta, hogy tudja, nem én vagyok a hibás, hogy én nem tehetek erről az egészről és, hogy ő nagyon szeret engem. Végül a beszélgetést azzal fejezte be, hogy jól tenném, ha meglátogatnám Minhyunt. Már ugrottam is és vettem a kabátomat, majd kiléptem a bejárati ajtón.
 Sebes léptekkel haladtam a járdán, az útvonalat már jól ismertem. Tudtam, Minhyun lesz az, aki elfelejteti velem a mardosó fájdalmat, a szörnyű emlékeket, mindent ami a napokban felszínre került.
 Az eddigieknél még hamarabb értem oda házukhoz, s már kopogtattam is az ajtajukon. Reméltem, hogy ő fogja kinyitni, s reményem nem is bizonyult alaptalannak. Ahogy meglátta arcomat, nem szólt semmit, közel lépett, karjait körém fonta és szorosan magához ölelt. Vállára hajtottam fejem és lehunytam szemeimet. Mélyen magamba szippantottam illatát és éreztem, ahogy fokozatosan megnyugszom. Úgy éreztem örökre ott akarok maradni a karjaiban, ahol nem érnek utol a szörnyű álmok és a fájdalom, amit Kyung halála hagyott maga után. Vagy öt percig így álltunk az ajtóban, végül Minhyun behúzott a házba, s egy egyszerű mozdulattal felkapva, felvitt a szobájába. Ott lefektetett az ágyára, ő pedig mellém dőlt. Ismét ölelésébe burkolózhattam és mindent elmondtam neki. Mindent ami a szívemet nyomta, már-már féltem, hogy túlságosan megterhelem őt a gondjaimmal, de Minhyun csak biztatott, hogy folytassam.
-Elhiszem, hogy fáj. Kyung nagyon jó barátommá vált, de nem álltam annyira közel hozzá, mint te, mégis át tudom élni a fájdalmat. Bár legalább enyhíteni tudnám a tiédet... - mondta sóhajtva, s közben átölelt.
-Már azzal, hogy itt vagy mellettem, enyhítetted. - suttogtam bele mellkasába, ahová arcomat fúrtam.

****

 Másnap már korábban keltem fel mint szoktam és nekiálltam készülődni. Bepakoltam a táskám, felvettem az iskolai egyenruhát, összefogtam és egy copfba kötöttem a hajam. Belenéztem a tükörbe; egyszerűen siralmasan néztem ki. Sápadt voltam, az arcom kissé megereszkedett. Ha tehettem volna, inkább nem mutatta volna meg magam a nyilvánosság előtt, de sajnos most már muszáj volt iskolába mennem. Kyung temetése után csak azt a négy napnyi napnyi szabadságot kaptam, de az egyáltalán nem volt elég a történtek feldolgozásához.
 Mély levegőt vettem hát, s lementem a konyhába, hogy elrakhassam tízóraimat. Anya ott volt lent, talán az ebédet főzte, de ezt nem vettem volna biztosra, mert háttal állt nekem a tűzhelynél. Még mindig alig állt velem szóba.
 Odasétáltam a konyhapulthoz. Éreztem, ahogy gombóc formálódik a torkomban, mikor a pultra pillantottam. Anya szokásosan két adag tízórait csinált; egyet nekem, egyet Kyungnak megszokásból. Nagyot nyeltem, s mind a kettő szendvicset elpakoltam, majd elköszöntem anyától és már indultam is.
 Minhyun már a buszmegállóban várt barátaival együtt. Ott volt köztük Dam is, aki elsőként nyilvánította ki részvétét. Hát persze, a mi osztályunkban hamar terjednek a hírek. Már csak arra lettem volna kíváncsi, hogy a gyilkos kilétéről is tudnak-e.
 Az iskolába beérve sorban hallottam a folyosón álló diákoktól a "Részvétem!" és az "Együtt érzünk veled!" mondatokat. Nem csak az osztályomban tudtak a testvérem eltávozásáról, hanem az egész iskolában és mindenki ezzel volt elfoglalva. Nem esett rosszul, de néha úgy éreztem, hogy nem sok tart a sírásig. De Kyungnak nagyon sok barátja volt az iskolában, akik őszintén sajnálták a történteket és végül isjól esett, hogy ennyi embert együttérzésre késztetett a hiánya.
 Több tanárral beszéltem aznap, mind azt akarták tudni, hogy mi történt. De már elegem volt a sok kérdezősködésből és mindnyájuknak azt mondtam, hogy olvassák el a holnapi újságot, abban benne lesz minden.
 SooRinak persze nyoma sem volt az osztályteremben, se az iskolában de még a városban sem látta senki. Ez volt a szerencséje. Mert ha tudom hogy hol van és összetalálkozok vele, akkor azt nem élte volna túl.
 Nehezen tudtam figyelni az órák alatt. A tanárok mondandójának a felem se jutott el a tudatomig. Mással foglalkoztam. SooRi üres székét bámultam, s rájöttem valamire. Életemben először éreztem azt, hogy bosszút akarok állni, hogy elégtételt akarok venni. Ha SooRi elvette Kyung életét, akkor én fogom elvenni az övéét. Nem úszhatja meg. Ha mázlija van, akkor a rendőrök találják meg őt előbb  Ha pedig nincs, akkor én fogom pokolra küldeni, ha törik, ha szakad. Alig fél év alatt már másodszor alakult át a személyiségem. Már nem lehetek az az ijedős, szégyenlős kislány. Sokkal inkább egy erős kezű, fiatal nő, aki kiáll magáért és a testvéréért. Yoona ismét változott, de sajnos nem éppen a jó irányba.