15. rész: Egy év múlva

15. rész: Egy év múlva

 Eltelt egy hosszú év. Ez idő alatt mondhatnám megjártam a pokol összes bugyrát, de azt hiszem megérte. A szüleimmel végre teljes mértékben kibékültünk, anyámmal újra ugyanúgy tudtam beszélgetni, mint azelőtt. Kyung szobáját átalakítottuk és az ő ágya helyére kis bölcső került, ugyanis édesanyám várandóssá lett. Először kissé rosszul ért a hír, hisz úgy éreztem Kyung teljesen el lesz felejtve, ha megszületik az új családtag. De aztán kibékültem vele és izgatottan kezdtem várni az új kistestvéremet.
 Az iskolában is változtak a dolgok. Nem kerültem át más tagozatra, ugyanúgy zenészin maradtam, viszont a torkom lett az új hangszerem. Anyával hosszadalmasan elbeszélgettem a jövőmről, és belátta, hogy nem erőltetheti rám azt, hogy hegedűművész legyek, amikor énekes akarok lenni. Így indultam el az énekessé válás útján.
 Sokat gyakoroltam, naponta legalább három órát iskolán kívül, s a tánctudásomat is elkezdtem fejleszteni. Igaz ez nem ment túl könnyen, hisz kissé két ballábas vagyok, de meg akartam birkózni a feladattal. Ráadásul nem kis dolog állt előttem: egy lemezkiadó meghallgatást hirdetett ki, amire én is jelentkeztem. Még három hetem volt, hogy gyakoroljak, így hát nem is aggódtam.
 Viszont volt bőven más dolog, ami aggasztott: a vizsgák. A zenei tantárgyakból, minden évben vizsgát kellett tenni, hogy láthassa az iskola vezetősége, ki érdemes arra, hogy tovább tanuljon ebben az intézményben.
 Szerencsére apa nagyon jóhiszemű volt ezzel kapcsolatban és váltig állította, hogy én a kisujjamból is kirázom majd az összes kérdésre a válaszokat. Ez nagyon jól esett, de a biztonság kedvéért minden este kikérdezte az anyagot. Végül a vizsga előtti este már szóról szóra tudtam minden egyes tételt.
****
 A szokásosnál kissé hamarabb keltem fel valószínű, hogy az izgatottság miatt. De nem bántam, legalább egy kicsit még át tudtam nézni a tételeket. Ölembe vettem a művészet történelem tankönyvemet és nekiálltam átböngészni.
 Egy idő után meguntam, már csordultig volt a fejem az ókori görögök művészetével, így felkeltem ágyamból, összeszedtem a cuccaimat és a fürdőmbe mentem, hogy lezuhanyozzak. Miután a tisztálkodás megvolt, szépen felöltöztem tiszta, vasalt iskolai egyenruhámba és a tükör elé léptem. Mélyen a saját szemembe néztem és nagyot sóhajtottam. Egy évvel ezelőtt még kilátástalannak találtam az életemet, s abban sem voltam biztos, hogy újra talpra tudok állni. De a barátaim és a családom támogatásának köszönhetően sikerült. Ami a legjobban motivált, hogy a rendőrség rájött SooRi több aljas gaztettére, s jó úton haladtak afelé, hogy megtalálják.
 Miután megigazgattam magamon a ruhám és megfésülködtem, felkaptam a táskám, majd kiléptem a szobámból, hogy a konyhába mehessek. Anya már lent volt, előkészítette a tízóraimat, hogy ezzel már ne kelljen törődnöm.
-Jó reggelt! - köszönt rám mosolyogva. - Hogy aludtál?
-Neked is jó reggelt! - mondtam miközben a táskámba a raktam a szendvicsemet, s leültem a konyhapult mellé. - Egész jól, bár elég korán felébredtem.
-Csak izgulsz szívem.
-Valószínűleg. - sóhajtottam mélyet, majd a zabpelyhes tálkámra néztem, amit anya rakott elém az asztalra, teli a kedvenc csokis reggelizőpelyhemmel. - Ha nem haragszol, nem vagyok túl éhes. - toltam odébb a tálkám.
-Semmi baj, majd Lynah megeszi. - vette el anya a zabpelyhet és berakta a hűtőbe. Miután becsukta a hűtőt és felegyenesedett, s felszisszenve a hasához kapott.
-Valami baj van? - kérdeztem megijedve.
-Semmiség! Azt hiszem csak helyezkedik a testvérkéd. Nem is csodálom, már csak két hónap van hátra. - mondta anya nyugtatóan rám mosolyogva.
-Már alig várom, hogy láthassam!
-Hát még én! - nevetett fel anya. - Hány vizsgád is lesz ma?
-Négy. De ha végeztem az összessel, akkor jöhetek is haza. Szóval olyan dél és egy óra között már itthon leszek.
-Remek! Lesz egy kis meglepetésem számodra.
-Ajajj, akkor inkább haza sem jövök! - viccelődtem nevetve, mire anya oldalba bökött. - Majd sietek haza. De most indulok, nem akarom lekésni a buszt! - felálltam a konyhapult mellől és egy puszit nyomtam anya arcára, aztán vállamra vettem a táskám és már indultam is.
 Szép tavaszias, meleg idő volt. Örültem, hogy nem kell kabátot, sapkát és sálat hordani, bár azért még szürke egyen pulóverem elkellet reggelente. A füves részek végre kizöldültek, a fák már szép zöld levelekben pompáztak, sőt még virágoztak is. Mindig is szerettem ezt az időszakot.
 Lassan odaértem a buszmegállóba, ahol Dam már vigyorogva várt egy másik haverjával. Ők is szépen ki voltak öltözve, bár fáradtabbnak tűntek az átlagosnál.
-Sziasztok! - léptem melléjük, mire ők is visszamotyogtak egy-egy "sziát". - Csak nem buli volt az éjjel?
-Buli? - kerekedtek el Dam szemei. - Dehogy, egész éjjel tanulunk. Már teli van a hócipőm az olasz szerenádokkal...
-Nekem meg a japán festészettel. - szólalt meg kómás hangon Dam haverja.
-Majd ha kikapjátok a kitöltésre váró tesztpapírokat, akkor már nem lesztek ilyen álmosak! - nevettem fel.
 Pár perc várakozás után begördült elénk a busz, s libasorban felszálltunk. Legjobb barátnőm DooNa a kedvemért ma nem kocsival jött, hanem ő is buszra szállt három megállóval lejjebb és foglalt nekem maga mellett helyet. Ő is fáradtnak tűnt, de közel sem annyira, mint Dam és a cimborája.
-Na felkészültél? - kérdeztem tőle, miközben lehuppantam mellé.
-Még életemben nem tanultam ennyit, szóval igen. Ennél felkészültebb nem is lehetnék! - vigyorodott el. - De halljuk, veled mi újság? Anyukád ugye nem árult el semmit a meglepiről?
-Hát te is tudsz a meglepetésről? - néztem rá meghökkenve.
-Hidd el nekem a családod és a barátaid, mind tudnak róla. Csak te nem lettél beavatva, de ez egy meglepetésnél azt hiszem egyértelmű. Ha tudnál róla, nem is lenne meglepetés. - kuncogott DooNa.
 Kissé idegesített, hogy csak én nem tudok semmit, így elhatároztam, hogy valamilyen úton-módon kifaggatom DooNa-t.
-Szóval mindenki tud róla?
-Ne mesterkedj Yoona, úgysem szedsz ki belőlem, illetve belőlünk semmit! - vigyorgott rám ördögien DooNa. Csalódottan dőltem hátra az ülésen. Most gondolkozhatok rajta egész nap, hogy mivel akarnak otthon meglepni.
 Nemsokára végre odaértünk a sulihoz, s leszálltunk a buszról. Kemény megpróbáltatás állt előttünk, mindenkin látszott az izgalom, még rajtam is elhatalmasodott  De jól tudtam, hogy ezzel egy lépéssel közelebb juthatok az énekessé váláshoz, így mély levegőt véve biztattam magam a sikerre.
 Lassan teltek az órák. Mindenki pisszenés nélkül ült a padokban a vizsgafeladatokra koncentrálva. Egyedi feladatokat kaptunk így szó sem volt lesésről, de még puskázni sem lehetett a tanárok árgus szeme előtt. Nem voltak egyszerűek a kérdések, de a legjobb tudásom szerint válaszoltam rájuk, ráadásul szokás szerint terjedelmes mondatokban, így néha alig volt elég a hely a kérdések alatt.
 Utolsó vizsgám szóbeli volt, itt tételt kellett húznom. Két zeneszerző életrajzát kellett elmondanom, plusz kaptam egy kis ritmusgyakorlatot, aztán túl is voltam mindenen. Boldogan léptem ki a teremből, s épp indultam volna lefelé a lépcsőn amikor meghallottam Dam hangját a hátam mögül.
-Yoona várj! - futott felém.
Megálltam és a lépcső korlátjának dőltem.
-Mi az? - kérdeztem tőle mikor odaért elém.
-Csak annyi, hogy ma nem tudok menni hozzátok. A családommal vidámparkba megyünk és valamikor csak késő este érünk haza.
-Oh, kár. - biggyedt le a szám. - Pedig reménykedtem benne, hogy ma este kirúghatunk egy kicsit a hámból és jó lett volna, ha te is jössz.
-Hidd el nekem, én nem fogok hiányozni! - vigyorgott rám, mintha csak célozni akarna valamire. Már épp kérdezni akartam, hogy ezzel mit akart mondani, de ő tovább haladt a folyosón.
-Dam...!
-Szia Yoona, jó szórakozást! - kiáltotta hátra sem fordulva. Ez az egész kezdett egyre érdekesebbé válni.
 Lebattyogtam a lépcsőn, természetesen egyedül. DooNa már hazament, mert ő előbb végzett, Dam-nak még hátra volt a szóbeli úgy mint még sok osztálytársamnak és ma amúgy is kevesen voltak bent a suliban a vizsgának köszönhetően. De nem bántam, néha szerettem egyedül hazamenni.
 A busszal hamarabb hazaértem, mint ahogy ígértem anyámnak így még volt legalább háromnegyed órahosszam  Nem akartam még bemenni a házba. Elgondolkodtam hát, hogy mit is csinálhatnék. És már jött is az ötlet.
 Gyors tempóban átmentem az utca másik oldalára, befordultam a sarkon és végigloholtam az utcán, egyenesen afelé a park felé, amit még Kyung fedezett fel, mikor ideköltöztünk.
 Hamar oda is értem, s mosolyogva tapasztaltam, hogy a park semmit sem vesztett szépségéből, sőt a virágzó fák még bájosabbá tették az összképet. A híd még mindig ugyanott állt a kis tó felett, az ösvények ugyanolyan irányban kanyarogtak, még a kis beugró a padokkal és a szoborral is megvolt.
 Odalépkedtem az egyik padhoz és leültem rá. Könyökömet megtámasztottam a térdemen és államat a tenyereimbe fektettem, így nézelődve. Pont olyan volt ez a hely, mint mikor Kyung-gal jártam itt először. Bár változott, de előnyösen, hisz csak még szebb lett. Csend volt, friss virág és fű illat. Felidéztem magamban azt a napot, mikor ikertestvérem idehozott. Cserébe, hogy megmutatta nekem a helyet, énekelnem kellett neki. Először kicsit meglepett vele, de nem bántam és még közönségem is lett. Az első nyilvános fellépésem volt ez.
 Elmosolyodtam. Ez a hely örökre itt fok nekem maradni, még akkor is ha minden megváltozik, ha minden veszni látszik. Az én mentsváram. Nem...ez nem csak az enyém. Hanem Kyung-é is.
 Gondolkodásomból a telefonom csörgése ébresztett fel. Gyorsan kikaptam a zsebemből; anya hívott. Megnyomtam a felvevőgombot és a fülemhez emeltem a mobilt.
-Hol vagy kicsim? - szólt bele anya aggódó hangja.
-Ne haragudj anya, nemsokára otthon leszek. csak sétáltam egy kicsit és belefeledkeztem az időbe. De tíz perc és ígérem hazaérek!
-Rendben, várunk. - azzal letette.
 Elraktam a mobilomat, majd mélyet sóhajtva felálltam a padról. Nehezen hagytam itt ez a csodás helyet, de muszáj volt. Azért magamban megfogadtam, hogy mostantól ha megtehetem többe jövök ide ki.
 Pontosan tíz perc múlva már a bejárati ajtónkon léptem be. Jól esett hazamenni egy ilyen nehéz nap után tudva, hogy már várnak. Ráadásul meglepetéssel várnak, amire már rettenetesen kíváncsi voltam.
 Anya vigyorogva jött ki a konyhából, s megölelt.
-Na, hogy sikerült? - kérdezte rögtön, miután elengedett.
-Azt hiszem egész jól. Talán a szóbeli ment a legjobban- -válaszoltam mosolyogva. - DooNa itt van?
-Lemondta az estét, nem ér rá. És üzeni, hogy nagyon sajnálja.
Na remek, hát ő is cserben hagyott! Először Dam mondta le az esti bulizást, aztán most meg DooNa. Egyedül pedig csak nem mehetek mulatni.
-Sebaj, majd máskor bepótoljuk. - mondtam kissé lehangoltan.
-Pedig azt hittem, hogy szórakozni akarsz menni... - döbbent meg anya.
-Egyedül?
Erre anya csak vigyorogva megvonta a vállát. Anyák...
-Ugye most már megtudhatom, hogy mi az a meglepetés? Ma szembesülnöm kellett vele, hogy az egész osztály tudja miről van szó, csak én nem. Szóval?
-Na gyere! - fogta meg anya és a nappaliba vezetett. Úgy vigyorgott, mint a tejbetök, így már tudhattam, hogy nem kis dologról lehet szó.
 Ahogy beértünk a nappaliba, nem kerülhette el a figyelmem, hogy öt alak ül a kanapén, mind háttal nekünk. Mind fiúk voltak és számomra ismeretlenek. Bár aki a kanapé bal szélén ült, feltűnően ismerős volt, de így hátulról nézve nem tudtam megmondani ki is az.
-Itt a meglepetésed! - mondta anya, majd óriási vigyorral a képén kilibbent a szobából.
 Miután eltűnt a fiúk egyenként felálltak és szembefordultak velem. Ahogy tippeltem, egyiket sem ismertem.
 Aztán az utolsónál rá kellett döbbennem, hogy nem így van. A legszélén ülő srác állt fel utoljára, s ahogy szembe fordult velem az állam majd' leesett.
-Szia Yoona. - köszönt rám félszegen mosolyogva Minhyun.