19. rész: Jöjjön a 126-os!

19. rész: Jöjjön a 126-os!


 Egy hét múlva már más miatt kellett izgulnom. Tudtam, hogy nagy fordulópont érkezett el az életemben, s ez teljesen kikészített idegileg. Az érzést ami belülről leöntött, nem izgalomnak nevezném, hanem inkább félelemnek.
 Persze a barátaim próbáltak nyugtatgatni, hogy jól fog menni, hogy mindenképp felvesznek. Jól esett, hogy így törődnek velem, de sajnos ez semmit nem növelt az önbizalmamon. Még Minhyun is csak nagyon nehezen tudott jó kedvre deríteni.
-Nem kell így magadba gubózni, hisz látod milyen sokan biztatunk! - mondta egyik este, mikor az én szobámban ültünk.
 Morgolódva felkaptam a tévém távirányítóját, hogy bekapcsoljam, de Minhyun gyorsabb volt és kivette a kezemből.
-Rám figyelj! - mondta komolyan, majd az íróasztalra tette a távirányítót, hogy ne érjem el. - Ha így állsz hozzá a dologhoz, akkor biztos lehetsz benne, hogy fel fogsz sülni. Nem hiába gyakoroltál annyit, ha valakinek sikerülhet, hát az te vagy!
 Sóhajtva álltam fel az ágyamról, s járkálni kezdtem a szobámban.
-Tudom, hogy igazad van. próbálom is elhitetni magammal amit mondasz, de mindig ott visszhangzik a fejemben egy mondat: Mi van ha...
-Nincs olyan, hogy mi van ha! - kapta el a karom Minhyun, majd lassan maga felé fordított. - Feledkezz meg róla.
-De nem megy... - néztem fel szomorúan arcába.
 Csigalassúsággal közelebb hajolt és finoman megcsókolt. Minden biztatását, szeretetét ebbe a lágy csókba adta bele. Szinte éreztem, ahogy a félelem elpárolog belőlem.
-Te olyan vagy, mint én. - mondta miután elhúzódott tőlem. - Pontosan ugyanúgy félsz, ahogy én féltem a meghallgatásom előtt. Ezért nem végződhet máshogy, csak sikerrel. - mosolyodott el.
 Már nekem is mosolyognom kellett. Minhyun egy földre szállt angyal, akinek egyetlen szavától bátorság tölti el bárki szívét. Hogy tudtam ezzel a csodálatos emberrel olyan szemét módon bánni?
***
 Másnap már teljesen máshogy láttam a dolgokat. Úgy éreztem magam, mint egy mindenre elszánt harcos, aki elébe áll a legfélelmetesebb fenevadnak is, aki megküzd egy egész sereggel vagy akár egy óriással. De ha pontosan akarok fogalmazni, akkor magával az élettel való harcra készültem.  Hisz a mai napon dől el minden, hogy milyen sors vár rám, hogy teljesülhet-e az álmom.
 Apa fuvarozott el a kiadó épületéhez, ahol a meghallgatást tartottam. Ő és a kishúgom volt az egyetlen akinek megengedtem, hogy megnézzenek engem. Tudom ez gonosz húzás volt tőlem, de nem akartam hogy ezt az alakításomat rajtuk kívül bárki más lássa. Ha sikerül bejutnom, akkor még sokat fognak hallani énekelni a barátaim, ha pedig nem jön össze akkor felesleges erőlködnöm.
 Lynah nagyon édes volt, ahogy próbált lelket önteni belém apámmal együtt. Nem is tudom, hogy ki izgult jobban, én vagy ők ketten. Lehet hogy ez badarság, de még ez is segített nekem. Tudtam, ha ők szorítanak nekem akkor jól kell teljesítenem. Pár másodperc alatt összekaptam magam, s kitisztítottam elmém, hogy csak az előttem álló feladatra koncentráljak.
 A kiadó hatalmas épületének mérete sem rettentett el, úgy néztem rá, mint a kihívásra, amit le kell gyűrni. De a sok ember az épületen belül már kicsit ijesztőbbnek hatott. Megborzongtam ahogy végignéztem a nagy tömegen. Egytől-egyig mind az ellenfelem, akikkel meg kell küzdenem a hírnévért. Bár kissé rémisztőnek tűnt ez először most mégis kiolthatatlan vágyat éreztem arra, hogy végre én következhessek. Apa már a vigyorgásomból rájött, hogy mire gondolhatok.
-Na ez az én lányom! - veregette meg mosolyogva a vállam.
 A recepción leadtuk a jelentkezési lapot és kaptam egy sorszámot. Százhuszonhat állt a kis cetlin. Nem tudtam mihez kötni a számot, de nagyon reméltem, hogy szerencsés lesz.
 Mi is beálltunk a tömegbe, s türelmesen várakoztunk. Bár azt vártam, hogy bőven kapok megvető és méricskélő pillantásokat, már az első percben rá kellett jönnöm, hogy nem így lesz. Épphogy csak rám nézett pár ember, mikor megálltunk a hatalmas terem végében a többiek között, s aztán foglalkoztak tovább a maguk dolgával. Felsóhajtottam. Legalább ezzel nem lesz gond.
 A felállás a teremben úgy működött, hogy elől volt felállítva a zsűri asztala, ami mögött három ember ült. A hátsó részben álltunk mi, akik a sorukra vártak, illetve a kísérők és nézők. Akinek mondták a számát, az kisétált az üres középső részre, kapott egy mikrofont, bemutatkozott, majd előadhatta a számát. Mivel csak kétszáz jelentkező volt, így az össze produkció végeztével fogja bejelenteni a zsűri az eredményeket.
 Mikor mi is beálltunk a tömegbe, épp a százhúszas számú fiú állt kint és fejezte be a számát. Sajnáltam, hogy ilyen későn jöttünk és annyi produkcióról lemaradtunk. Kíváncsi voltam, hogy a velem együtt jelentkezettek milyen szintet tudnak teljesíteni. Ráadásul így már alig volt időm lelkiekben felkészülni az én előadásomra. Viszont legalább izgulni sem volt időm.
 Az előttem lezajlódó előadások mind remekek voltak. Mindegyik ismerős szám volt számomra így tudtam mihez viszonyítani. Egyik sem hasonlított az eredetire teljesen, hisz minden énekes a saját eredetiségét és személyiségét vitte bele. Ezt nagyon nagyra tartottam, s kezdtem kissé megijedni, hogy én magam nem leszek ilyen jó.
 Alig hogy észbe kaptam, már az előttem lévő utolsó ember fejezte be a dalát. Miután elcsendesedett a taps, már hallottam is a középső zsűritag hangját.
-Jöjjön a százhúszonhatos!
 Kissé összerezzentem. Lynah ezt észrevette, s a karomra tette kis kezét.
-Tudod a bátyó is itt van velünk és figyel téged, úgyhogy mindent bele! - vigyorgott rám.
 Ettől a mondattól majd megszakadt a szívem. Pislognom kellett párat, nehogy eleredjenek a könnyeim, s mély levegőt vettem, nehogy erőt vegyen rajtam a meghatottság.
 Megsimogattam kishúgom fejét, majd határozott lépésekkel átpasszíroztam magam a tömegen, s végül az üres részen találtam magam. A zsűritagok figyelték minden egyes mozdulatomat onnantól kezdve, hogy kiléptem a többi ember közül. A segítő már ugrott is a terem sarkából, s hozta nekem a mikrofont, amit gyorsan a kezembe nyomott, majd visszament a helyére.
 A bemutatkozás igazán nem volt nehéz. Elmondtam a nevemet, hogy honnan jöttem és hogy miért szeretnék énekes lenni. Innentől jött a dolog nehezebb része.
-Készen állsz? - kérdezte a bal szélső zsűritag aki a zenelejátszót kezelte.
 Bólintottam, mire a hölgy elindította a választott dalom alapzenéjét. Meglepődött hangokat hallottam a hátam mögül. Sejtettem, hogy ez lesz a reakciójuk. Az előttem lévő jelentkezők mind koreai előadóktól választottak dalokat, amiket mindenki ismer, ezzel szemben én egy angol nyelvű dalt választottam.
 A dallam lassan átitatta a termet, s mikor az én hangom is megszólalt már a tömegből sem lehetett hallani semmiféle mormogást. Teljes csend lett a zenét és az én hangomat leszámítva. Most éreztem igazán csak azt, hogy ez a négy perc lesz életem döntő pillanata.

http://www.youtube.com/watch?v=j2WWrupMBAE

18. rész: Aggodalmak

18. rész: Aggodalmak

 Minhyunnak meg sem mertem mutatni a fenyegető levelet. Bőven elég volt, hogy én megrémültem tőle, neki egyáltalán nem kellett tudnia róla. DooNa-t is megkértem, hogy tartsa titokban, s ő biztosított arról, hogy semmi esetre sem jár el a szája.
 Nap közben a gondolataim a levél körül forogtak. Hiába próbáltam tökéletes vizsgaeredményeimre koncentrálni, egyszerűen nem ment. Nem bírtam kiverni a fejemből azokat a szavakat. Végre helyreállt az életem, de most megint megbolygatták, ráadásul ugyanaz az ember.
 Minden egyes nap, reggel, délben, de még este is féltem az utcára menni, féltem kimozdulni  a házból. Rettegtem tőle, hogy összetalálkozhatok SooRi-val, hogy újra megismétlődhet az, ami azon a bulizós estén történt, amikor a testvérem meghalt.
 Alig találkoztam a barátaimmal, néha még Minhyun randira hívásait is visszautasítottam. Szörnyű érzés volt ezt tenni, de nem tudtam mást kitalálni. Ők túl fontosak voltak a számomra, hogy kockáztassam az életüket. Mert az a fenyegetés nagyon is komoly volt.
 A kis papírdarabot gondosan elrejtettem a szobámban lévő íróasztal fiókjába, nehogy rátaláljon valaki; néha pedig a zsebemben hordtam. Nem kellett újraolvasnom ahhoz, hogy ne felejtsem el mi áll rajta, hisz nap mint nap ezek a fenyegető szavak csengtek a fülemben, mintha csak SooRi állna mellettem, és ő sugdosná.
 Két hét alatt alig háromszor maradtam kettesben Minhyunnal, s talán kétszer találkoztam csak DooNa-val iskolán kívül. A paranoia ami ez idő alatt kialakult nálam, lassan fel is tűnt apának. Bár ő kevesebbet volt otthon mint anya, és kevesebbet is beszélgettünk, de ő szinte mindig kiszúrta, ha valami baj volt.
 Már a harmadik hetemet töltöttem ilyen visszahúzódóan, óvatoskodva, mikor apa leült velem beszélgetni estefelé. Anya épp terhestornán volt, Lynah pedig fent játszott a szobájában.
-Tudod Yoona, észrevettem, hogy mostanában nem igen mozdulsz ki innen. - kezdte mondókáját apa. - Se Minhyun, se pedig a barátaid nem jönnek át. Valami történt?
 Bekucorodtam a kanapé sarkába, felhúztam a térdeimet és mélyet sóhajtottam. Elmondjam neki? Benne bízok meg a legjobban, talán ő segíteni is tudna... De mi van, ha őt is bajba keverem ezzel?
-Csak nem megint összevesztetek? - jött az újabb kérdés.
-Nem, csak... csak épp....
 Apa türelmesen várt arra, hogy összeszedjem gondolataimat. Végül elhatároztam, hogy elmondom neki, mi történt pontosan.
-Azt hiszem, láttuk az iskolában SooRi-t. - mondtam ki végül egy nagy sóhajtás után. Apa szemei elkerekedtek, alig hit a fülének.
-Kivel láttad? - kérdezte még mindig hüledezve.
-DooNa-val alig két hete.
-Biztos, hogy nem tévesztettétek össze valakivel?
-Apa, nem hinném hogy az ő arcát bárkiével is összetéveszthetném. A haját befestette, de az arca ugyanolyan, pontosan ugyanolyan ördögien vigyorgott rám, mint mikor... - itt elakadtam. De szerencsére apa nem akarta, hogy befejezzem a mondatomat.
-Akkor ezt be kell jelentenünk a rendőrségen. - jelentette ki.
-Van még valami... - mondtam kissé halkabban, félve, hogy haragudni fog, amiért nem ezt nem mondtam el neki előbb. A zsebembe nyúltam és kihúztam belőle a fenyegető levelet, majd apa tenyerébe tettem. Lassan kihajtogatta a kis gyűrött papírdarabot és elolvasta a rajta szereplő két mondatot. Arcán átsuhant a rémület, ajkai elnyíltak, mintha csak mondani akarna valamit, de nem bírt megszólalni. Keze, melyben a levelet tartotta erősen remegni kezdett.
-Ezt miért nem mondtad el előbb? - kérdezte csakhogy nem suttogva.
 Erre nehéz volt mit mondani. Bár tudtam a választ, mégis így visszagondolva rosszul tettem, hogy nem mondtam el senkinek a történteket.
-Féltettem Minhyun-t és a többieket. Én...annyira féltem apa! - válaszoltam hüppögve, mire édesapám közelebb csúszott hozzám a kanapén és átölelt. Finoman simogatni kezdte a hátam, hogy ezzel is nyugtasson, de előtörni készülő könnyeimet ezzel sem tudta meggátolni.
-Jól van, kicsikém nyugodj meg! - búgta a fülembe. - Minden rendbe fog jönni!
***
 Még másnap elmentünk a rendőrségre apával. Anyának nem mondtuk el a dolgot, nem akartuk, hogy felzaklassa magát ilyen állapotban. Viszont Minhyunnak mindent elmeséltem töviről hegyire. Attól féltem, hogy ő is megharagszik rám, de ehelyett csak megnyugtatott, pont úgy ahogy apa is tette. De még nem tudtam megnyugodni, egyáltalán nem. Addig nem, amíg el nem kapják a testvérem gyilkosát.
 Amíg az a lány nem ül rács mögött nem találom a helyem. De Isten engem úgy segéljen, ha rajtam múlik, és a rendőrök előtt én találom meg őt, akkor én magam fogok ítélkezni felette.

17. rész : Visszatérés

17. rész : Visszatérés


 Csókunk egyre túlfűtöttebbé kezdett válni, karjai szorítása felsőtestem körül egyre erősebbnek tűntek. Ahol csak hozzámért bőröm bizseregni kezdett, s beleremegtem minden egyes érintésébe. Oly rég lehettem ezekben az ölelő karokban, hogy lassan már el is felejtettem, milyen jó érzés. De józanul kellett gondolkodnom, nem volt szabad elragadnia minket ennek az érzésnek, hisz nem voltunk egyedül.
 Tenyeremet mellkasára fektetve lassan eltoltam magamtól. El kellett hogy mosolyodjak azon az értelmetlen nézésen, amivel rám pillantott.
-Csak zsúfolt a ház. - válaszoltam kimondatlan kérdésére, s kézfejemmel végigsimítottam arcán, mire ő lehunyta szemeit.
-De ezt még be kell pótolnunk... - suttogta továbbra is lehunyt szemekkel.
-Igen, mindenképpen. - jegyeztem meg helyeselve, majd apró csókot nyomtam ajkaira. Kissé még mindig hihetetlennek éreztem, hogy újra itt áll előttem, hogy a karjába zár és úgy csókol, mint ahogy még soha. Most jöttem csak rá, hogy mennyire hiányzott.
 Este megvendégeltük a fiúkat egy vacsorával. Egy percre sem ültem le, én kínálgattam őket, újratöltöttem a poharukat ha kiürült, s a tányérukat sem hagytam üresen. Egyszerűen csak hálás voltam, amiért elmondták nekem az igazságot. Bár ez még nem viszonozta az ő kedvességüket, de kifejezte a hálám egy részét. Ezt ők pontosan tudták, egész vacsora alatt vigyorogtak rám és Minhyunra, aki mellettem ült az asztalnál. Anya is csak mosolygott, nem akart kérdezősködni, amiért szintén nagyon hálás voltam. De az este folyamán időm legtöbb részét, nem anyának, nem is a srácoknak, hanem a szerelmemnek szenteltem. A legkisebb kérésére is rögtön ugrottam, mosolyogva figyeltem ahogy eszik, s amíg ő nem nyúlt hozzá az ételhez, addig én sem kezdtem enni. Láttam rajta, hogy ez szórakoztatja, így ő sem maradt mosolygás nélkül. De megérte; így többet láthattam azokat a gyönyörű ajkakat felfelé görbülni.
 Mikor Kyung meghalt, darabokra tört a szívem, s mikor Minhyun elment, ő egy darabot magával is vitt. S most visszahozta, annak ellenére, ahogy én bántam az ő szívével. Rejtély marad számomra, hogy hogyan tudott ily könnyedén megbocsájtani...

****
 Másnap egész kis csapat fogadott a buszmegállónál. Ott volt Minhyun, a srácok, Dam és még DooNa is rávette magát, hogy felgyalogoljon ehhez a megállóhoz. Már messziről láttam, hogy mind vigyorognak, amitől nekem is mosolyognom kellett.
 Barátom egy kedveskedő csókkal köszöntött, a többiek ezen kuncogva kívántak jó reggelt. Dam még azt is hozzátette, hogy úgy tűnik nekem már jó.
-Tudjátok, szörnyen kiengesztelhetetlen vagyok, mert tegnap nem jöttetek. - mondtam sértődöttséget színlelve DooNa-nak és Dam-nak.
-Hát...Minhyunt vehetjük kiengesztelő ajándéknak? - kérdezte nagyokat pislogva Dam.
-Hmm... - vágtam elgondolkodó fejet. - Talán. Bár igen kevéskének tartom...
 Minhyun erre a megjegyzésre elkapott és csiklandozni kezdett.
-Hé...csak vicceltem! - mondtam a nevetéstől fulladozva. - Kérlek engedj el!
-Még egy ilyen, és halálra foglak csiklandozni! - mondta fenyegetőzve, miközben elengedett.
-Uhh, de gonosz valaki. - csipkelődött Aron, mire Minhyun vetett rá egy szúrós pillantást, de mind a ketten elnevették magukat.
-Tényleg, ti hogyhogy itt vagytok? - néztem a srácokra. - Ha hamarosan debütáltok, akkor nem ártana gyakorolni?
-Ó, az még messze van! - legyintett JR. - Minhyun szerette volna, ha látjuk a régi iskoláját. Meg persze téged akart bekísérni.
 Halványan elpirultam, s a szemem sarkából láttam, hogy Minhyun lehajtja a fejét, hogy elrejthesse mosolyát.
-Milyen menő már, hogy egy leendő banda tagjait a barátaimnak tekinthetek! - vigyorgott Dam jókedvűen. Tisztán látszott, hogy a fiúk ezt bóknak vették.
-Én pedig ismerek egy leendő basszusgitáros tehetséget! - bökte oldalba könyökével Baekho. - Meg egy elképesztően tehetséges fuvolaművészt! - mosolygott rá DooNa-ra.
 Mind felnevettünk, s nevetésünk olyan jóízű volt, amilyen már nagyon régóta nem lehetett. Végre beismerhettem magamnak, hogy helyesen cselekedtünk, amikor ide költöztünk.
****
 A suliban már ki voltak téve az írásbeli vizsgák eredményei. Vagy ötven diák - ha nem több - ott tolongott a második emeleti hirdetőtáblánál, hogy megnézhesse a saját pontszámait. Nekem is feltett szándékom volt odamenni, de valaki a vállamnál fogva visszatartott.
-Mi a...? - néztem hátra, hogy kiderítsem ki volt az.
-Várj egy kicsit! - motyogta DooNa, de nem rám nézett, hanem a folyosó távolabbi végébe. Nem értettem, hogy mit bámul ott, ezért én is arra néztem, de nem találtam ott semmi érdekeset, amit így meg kellett volna nézni.
-Mit bámulsz ott ennyire? - fordítottam vissza a tekintetem DooNa-ra.
-Csak...csak mintha...az a lány ismerős lenne. - válaszolta még mindig ugyanarra a pontra fókuszálva.
-Melyik? - néztem vissza.
-A fekete hajú. Aki épp a szekrényébe pakol, majdnem a folyosó legvégén. Látod?
 Szememmel megkerestem a lányt, akiről DooNa beszélt. Hosszú fekete haja volt, kecses testalkata. De az arcát nem láttam, addig míg be nem csukta a szekrényajtót és egy pillanatra felénk nem nézett. Szinte lefagytam a felismeréstől, hogy kivel is nézek épp farkasszemet.
 A lány elvigyorodott, majd egy gyors mozdulattal megfordult és a folyosó másik lépcsőjén eltűnt lefelé menet. De a jelenlétét még mindig éreztem a folyosón; azt a gonoszságot, ami belőle áradt.
 Amint sikerült felocsúdnom átmeneti lefagyottságomból, elindultam a folyosó vége felé.
-Ugye nem akarsz utána menni? - jött utánam DooNa.
-Már úgysem érném utol. - adtam a rövid választ.
-Akkor miért mész arra?
-Hát nem vetted észre? - kérdeztem vissza. - Az én szekrényemben pakolászott.
 Pár másodperc alatt odaértünk a folyosó végére, s megálltunk a szekrényem előtt. Ahogy sejtettem; a szekrényem lakatja nyitva volt. Nagyot nyeltem és kinyitottam a fém szekrény ajtaját. Egy fehér papírlap hullott ki onnan a föld felé, amit még röptében elkaptam. A másik oldalán fekete filccel írt betűk álltak:
"Azt hiszed, hogy a testvéred volt az első és utolsó? Jobban teszed, ha vigyázol a kis barátaidra, legfőképp Minhyunra!"
 Nem kellett sokat gondolkodnom azon, hogy ezt az írta, aki az imént még itt volt a folyosón. Megremegett a kezem a félelemtől, s a papír kisett belőle, hogy folytassa tovább az útját a föld felé.

16. rész: A fiúk

16. rész: A fiúk

 Ledermedve álltam a fiúval szemben, vegyes érzések kavarogtak bennem. Egy részem ordítani akart vele, hogy miért hagyatott itt azelőtt, másik részem pedig oda akart rohanni, karjaiba bújni és a végtelenségig ott maradni az ölelésében. Ahogy rá néztem, a könnyek azonnal elfutották a szemeimet  de visszatartottam a sírást. Nem akartam idegen emberek előtt bőgni.
-Egy év után csak ennyit tudsz mondani? - mondtam a szemébe nézve, bár nehezemre esett akár egy pillantást is vetnem rá. Hiába, még mindig haragudtam.
-Sejtettem, hogy még mindig haragszol rám. De úgy éreztem muszáj lesz beszélnünk. - mondta Minhyun miközben kikerülte a kanapét és elém lépett. - Viszont előbb szeretnélek bemutatni a fiúknak, ha megengeded.
 Tenyerét a vállamra fektette, hogy közelebb toljon a fiúkhoz. Még mindig kirázott a hideg az érintésétől, még most is ugyanúgy megremegtem tőle. De eszembe kellett jutnia, hogy hogyan hagyott itt.
 Elrántottam a vállam és szembe fordultam vele. Az idegességtől remegtek a térdeim és a kezeim is.
-Ha megbocsátasz, nem érdekel túlzottan, hogy kik ők. És valószínű, hogy nem lesz mit mondanom neked, úgyhogy szervusz Minhyun. - mondtam dühödten, majd megfordultam és kimentem a nappaliból, ki a házból az utcára, hogy visszamenjek oda ahonnan jöttem.
 Gyors léptekkel siettem végig az utcán, hogy minél hamarabb magam mögött hagyjam Minhyunt. Tudom, hogy ez túlságosan is bunkó volt tőlem és hogy nem kellene így haragot tartanom, de ahányszor csak a fiúra néztem, mindig eszembe jutott az elválásunk. Ez alatt az egy év alatt próbáltam elfelejteni őt, próbáltam úgy tenni mintha nem is lett volna köztünk kapcsolat, de nehezem volt, mint azt gondoltam. Esténként sokszor azért nem aludtam, mert féltem, hogy róla álmodom. Minden egyes dologról ő jutott eszembe. Például mikor a suliban beültem a padomba, csak előre kellett néznem, hogy láthassam az ő üres helyét. Hogy is tudtam volna kiverni a fejemből, ha minden rá emlékeztetett? Hogy ha még mindig szerettem?
 Ezekkel a gondolatokkal a fejemben értem el a parkot, ahol a megszokott helyemre mentem, s ott leültem a padra. Azt kívántam, bár itt lenne Kyung, hogy megkérdezzem tőle mit tegyek. De ő nem volt, egyedül kellett végiggondolnom a dolgokat.
 Előre dőlve, lehajtott fejjel ültem a padon. Mély levegőt vettem, hogy elhessegessem a az előtörni készülő sírást, bár már szívesen szabad utat engedtem volna könnyeimnek.
 Egy kezet éreztem a vállamon, mire felnéztem. Nem Minhyun volt, hanem az egyik srác aki ott volt nálunk. A másik három ismeretlen fiú ott állt mögötte.
-Ne haragudj, nem akartunk megzavarni. - mosolygott rám a fiú. - De úgy éreztük utánad kell jönnünk.
-Semmi baj, csak...jobbnak láttam eljönni mielőtt teljesen nevetségessé teszem magam előttetek. - néztem rá, s megpróbáltam elmosolyodni, ami nem igazán sikerült.
 A srácok közelebb jöttek és leültek mellém a padra.
-Lehet, hogy ezért meg fog ölni Minhyun, de majdnem elsírta magát, most ahogy otthagytad. - mondta az aki megszólított pár másodperce.
-Hát én is közel álltam a síráshoz, amíg nem jöttetek.
 Erre a fiúk felnevettek.
-Hogy hívnak titeket?
-Hogy megkönnyítsem a dolgot, majd én bemutatom őket. Ő itt Aron - mutatott a mellette, a pad legszélén ülő fiúra - , aztán ő Ren, melletted ül Baekho és végül én JongHyun, de szólíts a becenevemen JR-nek, ahogy a többieket.
-Szóval ezek mind becenevek?
-Pontosabban művésznevek. - vigyorgott rám Aron. - Bandát alakítottunk így muszáj volt valamit kitalálni.
-És Minhyun is benne van? - csodálkoztam el.
-Hogyne, ő a fő énekesünk! - mondta JR.
 Elmosolyodtam. Hát összejött neki! Tudtam én, hogy egyszer még énekes lesz belőle. Ráadásul egy bandában és pont fő énekes. Elképesztő! Majd' kiugrottam a bőrömből, úgy megörvendtem a sikerének.
-Minhyun elmondta, hogy mi történt köztetek. - szólalt meg Aron.
-Igazán? - néztem rá. - Akkor azt is tudjátok, hogy hogyan hagyott itt?
-Mindent tudunk. És ha te nem beszélsz vele, akkor a mi tisztünk lesz az, hogy elmondjuk, tévedtél.
 Aron mondatai úgy értek engem, akár egy jeges zuhany.
-Hogy mi? - kerekedtek el a szemeim.
-Amikor elköltözött  azt azért tette, mert el voltak szegényedve a családjával. Találtak egy kisebb házat, aminek a fenntartásáért feleannyit kellett fizetniük, mint az előzőért. Aztán eljött a kiadóba, felfedezték, ahogy minket is, s a fizetéséből sikerült talpra állniuk. Így tudtak most visszaköltözni. Búcsú nélkül nem akart itt hagyni, de nem merte elmondani, hogy min megy keresztül.
-Uramisten...Én...én bele sem gondoltam, hogy miért költöznek el. Ordibáltam vele...és a saját bajaimat firtattam, ahelyett, hogy belegondoltam volna az ő helyzetébe. Én egy szörnyeteg vagyok... - mondtam magam elé.
-Dehogy vagy szörnyeteg! - tette a hátamra JR a kezét. - Össze voltál törve, nem lehetett könnyű sem neked, sem neki. Mind annak ellenére, ami történt, nagyon szeret téged. Mióta csak ismerjük, minden nap megemlített téged, mondhatni ódákat zengett rólad. Nem volt olyan nap, hogy ne jutottál volna az eszébe.
 Ekkor már nem bírtam tovább. Sűrűn kezdtek potyogni a könnyeim, amiket kézfejemmel szaporán törölgettem le. az arcomról és a szemem sarkából. Aron felpattant a padról és odahajolt hozzám, majd gyengéden átölelt. Őt követte JR, Ren majd végül Baekho. Annyira jól esett a kedvességük, szóhoz sem jutottam.
 Miután elváltak tőlem, rájuk mosolyogtam, s ők is ezt tették.
-Szerintem vissza kellene menned. - mondta még mindig mosolyogva JR. - Nehogy valami hülyeséget csináljon bánatában Minhyun.
-Igen, igazad van. - pattantam fel a padról. - Köszönöm nektek fiúk, köszönöm, hogy felnyitottátok a szemem!
-Jól van, de most már eredj! Már várnak rád! - sürgetett Aron.
 Mosolyogva bólintottam, letöröltem az utolsó könnyeimet, majd megfordultam és futva indultam hazafelé. Rohantam, ahogy csak bírtam. Közben azon zakatolt az agyam, hogy mit fogok a fiúnak mondani. Ismét bocsánatát kellett kérnem, mert ugye én voltam a hibás. Egyszer már megbocsátott nekem, amikor meggyanúsítottam vele, hogy szövetkeztek SooRi-val ellenem. De most...ez keményebb dió. Csak reménykedni tudtam, hogy még ezek után is tud majd szeretni. Ha nem is úgy ahogy régen, de legalább megbocsájtana és barátok lehetnék, nekem az is elég lenne. Nem...mégsem. Vissza akarom kapni őt.
 Akár egy vadállat úgy rontottam be az ajtón és futottam a nappaliba. Sehol nem volt senki. Rémülten felszaladtam az emeletre, körbejártam a szobákat, végül utoljára a sajátomba mentem be. Minhyun ott ült az ágyamon, lehajtott fejjel, de amint beléptem rám, kapta a tekintetét. Még az ablakomon betérő gyönge fényben is láttam az arcát, hogy milyen sápadt.
-Én akkora egy hülye voltam...-mondtam lihegve, az ajtófélfának támaszkodva. Miután végre némi levegőhöz jutottam, beljebb sétáltam. - Megértem, ha most nem hallgatsz meg, de muszáj lesz elmondanom mit érzek. A fiúk mindent elmondtak. Én..én annyira sajnálom. Tudom, hogy én vagyok a hibás.
 A fiú csak csendben hallgatva figyelt rám.
-Mióta elmentél minden nap gondoltam rád, minden percben te jártál a fejemben...El akartalak felejteni, de rá kellett jönnöm, hogy nem tudlak... Ha te nem vagy itt, olyan üres minden... Mikor megismertelek a lételememmé váltál és már nem tudnék nélküled élni. Kérlek bo...
 Nem tudtam befejezni a mondatomat. Minhyun felpattant az ágyamról és pár gyors lépéssel előttem termett. Egyik kezével átkarolta derekam, másik kezével tarkóm mögé nyúlt, s közelebb húzva megcsókolt. Pontosan olyan érzés volt, mint az első csókunk. A gyomromban mintha ezernyi pillangó verdesett volna, derekamon lévő keze érintésétől kirázott a hideg.
 Karjaimat nyaka köré fontam, testemmel szorosan hozzá simultam és szenvedélyesen viszonoztam azt a csókot, amiért már egy éve epekedtem.
 Ezt meg kell majd köszönnöm a fiúknak...

15. rész: Egy év múlva

15. rész: Egy év múlva

 Eltelt egy hosszú év. Ez idő alatt mondhatnám megjártam a pokol összes bugyrát, de azt hiszem megérte. A szüleimmel végre teljes mértékben kibékültünk, anyámmal újra ugyanúgy tudtam beszélgetni, mint azelőtt. Kyung szobáját átalakítottuk és az ő ágya helyére kis bölcső került, ugyanis édesanyám várandóssá lett. Először kissé rosszul ért a hír, hisz úgy éreztem Kyung teljesen el lesz felejtve, ha megszületik az új családtag. De aztán kibékültem vele és izgatottan kezdtem várni az új kistestvéremet.
 Az iskolában is változtak a dolgok. Nem kerültem át más tagozatra, ugyanúgy zenészin maradtam, viszont a torkom lett az új hangszerem. Anyával hosszadalmasan elbeszélgettem a jövőmről, és belátta, hogy nem erőltetheti rám azt, hogy hegedűművész legyek, amikor énekes akarok lenni. Így indultam el az énekessé válás útján.
 Sokat gyakoroltam, naponta legalább három órát iskolán kívül, s a tánctudásomat is elkezdtem fejleszteni. Igaz ez nem ment túl könnyen, hisz kissé két ballábas vagyok, de meg akartam birkózni a feladattal. Ráadásul nem kis dolog állt előttem: egy lemezkiadó meghallgatást hirdetett ki, amire én is jelentkeztem. Még három hetem volt, hogy gyakoroljak, így hát nem is aggódtam.
 Viszont volt bőven más dolog, ami aggasztott: a vizsgák. A zenei tantárgyakból, minden évben vizsgát kellett tenni, hogy láthassa az iskola vezetősége, ki érdemes arra, hogy tovább tanuljon ebben az intézményben.
 Szerencsére apa nagyon jóhiszemű volt ezzel kapcsolatban és váltig állította, hogy én a kisujjamból is kirázom majd az összes kérdésre a válaszokat. Ez nagyon jól esett, de a biztonság kedvéért minden este kikérdezte az anyagot. Végül a vizsga előtti este már szóról szóra tudtam minden egyes tételt.
****
 A szokásosnál kissé hamarabb keltem fel valószínű, hogy az izgatottság miatt. De nem bántam, legalább egy kicsit még át tudtam nézni a tételeket. Ölembe vettem a művészet történelem tankönyvemet és nekiálltam átböngészni.
 Egy idő után meguntam, már csordultig volt a fejem az ókori görögök művészetével, így felkeltem ágyamból, összeszedtem a cuccaimat és a fürdőmbe mentem, hogy lezuhanyozzak. Miután a tisztálkodás megvolt, szépen felöltöztem tiszta, vasalt iskolai egyenruhámba és a tükör elé léptem. Mélyen a saját szemembe néztem és nagyot sóhajtottam. Egy évvel ezelőtt még kilátástalannak találtam az életemet, s abban sem voltam biztos, hogy újra talpra tudok állni. De a barátaim és a családom támogatásának köszönhetően sikerült. Ami a legjobban motivált, hogy a rendőrség rájött SooRi több aljas gaztettére, s jó úton haladtak afelé, hogy megtalálják.
 Miután megigazgattam magamon a ruhám és megfésülködtem, felkaptam a táskám, majd kiléptem a szobámból, hogy a konyhába mehessek. Anya már lent volt, előkészítette a tízóraimat, hogy ezzel már ne kelljen törődnöm.
-Jó reggelt! - köszönt rám mosolyogva. - Hogy aludtál?
-Neked is jó reggelt! - mondtam miközben a táskámba a raktam a szendvicsemet, s leültem a konyhapult mellé. - Egész jól, bár elég korán felébredtem.
-Csak izgulsz szívem.
-Valószínűleg. - sóhajtottam mélyet, majd a zabpelyhes tálkámra néztem, amit anya rakott elém az asztalra, teli a kedvenc csokis reggelizőpelyhemmel. - Ha nem haragszol, nem vagyok túl éhes. - toltam odébb a tálkám.
-Semmi baj, majd Lynah megeszi. - vette el anya a zabpelyhet és berakta a hűtőbe. Miután becsukta a hűtőt és felegyenesedett, s felszisszenve a hasához kapott.
-Valami baj van? - kérdeztem megijedve.
-Semmiség! Azt hiszem csak helyezkedik a testvérkéd. Nem is csodálom, már csak két hónap van hátra. - mondta anya nyugtatóan rám mosolyogva.
-Már alig várom, hogy láthassam!
-Hát még én! - nevetett fel anya. - Hány vizsgád is lesz ma?
-Négy. De ha végeztem az összessel, akkor jöhetek is haza. Szóval olyan dél és egy óra között már itthon leszek.
-Remek! Lesz egy kis meglepetésem számodra.
-Ajajj, akkor inkább haza sem jövök! - viccelődtem nevetve, mire anya oldalba bökött. - Majd sietek haza. De most indulok, nem akarom lekésni a buszt! - felálltam a konyhapult mellől és egy puszit nyomtam anya arcára, aztán vállamra vettem a táskám és már indultam is.
 Szép tavaszias, meleg idő volt. Örültem, hogy nem kell kabátot, sapkát és sálat hordani, bár azért még szürke egyen pulóverem elkellet reggelente. A füves részek végre kizöldültek, a fák már szép zöld levelekben pompáztak, sőt még virágoztak is. Mindig is szerettem ezt az időszakot.
 Lassan odaértem a buszmegállóba, ahol Dam már vigyorogva várt egy másik haverjával. Ők is szépen ki voltak öltözve, bár fáradtabbnak tűntek az átlagosnál.
-Sziasztok! - léptem melléjük, mire ők is visszamotyogtak egy-egy "sziát". - Csak nem buli volt az éjjel?
-Buli? - kerekedtek el Dam szemei. - Dehogy, egész éjjel tanulunk. Már teli van a hócipőm az olasz szerenádokkal...
-Nekem meg a japán festészettel. - szólalt meg kómás hangon Dam haverja.
-Majd ha kikapjátok a kitöltésre váró tesztpapírokat, akkor már nem lesztek ilyen álmosak! - nevettem fel.
 Pár perc várakozás után begördült elénk a busz, s libasorban felszálltunk. Legjobb barátnőm DooNa a kedvemért ma nem kocsival jött, hanem ő is buszra szállt három megállóval lejjebb és foglalt nekem maga mellett helyet. Ő is fáradtnak tűnt, de közel sem annyira, mint Dam és a cimborája.
-Na felkészültél? - kérdeztem tőle, miközben lehuppantam mellé.
-Még életemben nem tanultam ennyit, szóval igen. Ennél felkészültebb nem is lehetnék! - vigyorodott el. - De halljuk, veled mi újság? Anyukád ugye nem árult el semmit a meglepiről?
-Hát te is tudsz a meglepetésről? - néztem rá meghökkenve.
-Hidd el nekem a családod és a barátaid, mind tudnak róla. Csak te nem lettél beavatva, de ez egy meglepetésnél azt hiszem egyértelmű. Ha tudnál róla, nem is lenne meglepetés. - kuncogott DooNa.
 Kissé idegesített, hogy csak én nem tudok semmit, így elhatároztam, hogy valamilyen úton-módon kifaggatom DooNa-t.
-Szóval mindenki tud róla?
-Ne mesterkedj Yoona, úgysem szedsz ki belőlem, illetve belőlünk semmit! - vigyorgott rám ördögien DooNa. Csalódottan dőltem hátra az ülésen. Most gondolkozhatok rajta egész nap, hogy mivel akarnak otthon meglepni.
 Nemsokára végre odaértünk a sulihoz, s leszálltunk a buszról. Kemény megpróbáltatás állt előttünk, mindenkin látszott az izgalom, még rajtam is elhatalmasodott  De jól tudtam, hogy ezzel egy lépéssel közelebb juthatok az énekessé váláshoz, így mély levegőt véve biztattam magam a sikerre.
 Lassan teltek az órák. Mindenki pisszenés nélkül ült a padokban a vizsgafeladatokra koncentrálva. Egyedi feladatokat kaptunk így szó sem volt lesésről, de még puskázni sem lehetett a tanárok árgus szeme előtt. Nem voltak egyszerűek a kérdések, de a legjobb tudásom szerint válaszoltam rájuk, ráadásul szokás szerint terjedelmes mondatokban, így néha alig volt elég a hely a kérdések alatt.
 Utolsó vizsgám szóbeli volt, itt tételt kellett húznom. Két zeneszerző életrajzát kellett elmondanom, plusz kaptam egy kis ritmusgyakorlatot, aztán túl is voltam mindenen. Boldogan léptem ki a teremből, s épp indultam volna lefelé a lépcsőn amikor meghallottam Dam hangját a hátam mögül.
-Yoona várj! - futott felém.
Megálltam és a lépcső korlátjának dőltem.
-Mi az? - kérdeztem tőle mikor odaért elém.
-Csak annyi, hogy ma nem tudok menni hozzátok. A családommal vidámparkba megyünk és valamikor csak késő este érünk haza.
-Oh, kár. - biggyedt le a szám. - Pedig reménykedtem benne, hogy ma este kirúghatunk egy kicsit a hámból és jó lett volna, ha te is jössz.
-Hidd el nekem, én nem fogok hiányozni! - vigyorgott rám, mintha csak célozni akarna valamire. Már épp kérdezni akartam, hogy ezzel mit akart mondani, de ő tovább haladt a folyosón.
-Dam...!
-Szia Yoona, jó szórakozást! - kiáltotta hátra sem fordulva. Ez az egész kezdett egyre érdekesebbé válni.
 Lebattyogtam a lépcsőn, természetesen egyedül. DooNa már hazament, mert ő előbb végzett, Dam-nak még hátra volt a szóbeli úgy mint még sok osztálytársamnak és ma amúgy is kevesen voltak bent a suliban a vizsgának köszönhetően. De nem bántam, néha szerettem egyedül hazamenni.
 A busszal hamarabb hazaértem, mint ahogy ígértem anyámnak így még volt legalább háromnegyed órahosszam  Nem akartam még bemenni a házba. Elgondolkodtam hát, hogy mit is csinálhatnék. És már jött is az ötlet.
 Gyors tempóban átmentem az utca másik oldalára, befordultam a sarkon és végigloholtam az utcán, egyenesen afelé a park felé, amit még Kyung fedezett fel, mikor ideköltöztünk.
 Hamar oda is értem, s mosolyogva tapasztaltam, hogy a park semmit sem vesztett szépségéből, sőt a virágzó fák még bájosabbá tették az összképet. A híd még mindig ugyanott állt a kis tó felett, az ösvények ugyanolyan irányban kanyarogtak, még a kis beugró a padokkal és a szoborral is megvolt.
 Odalépkedtem az egyik padhoz és leültem rá. Könyökömet megtámasztottam a térdemen és államat a tenyereimbe fektettem, így nézelődve. Pont olyan volt ez a hely, mint mikor Kyung-gal jártam itt először. Bár változott, de előnyösen, hisz csak még szebb lett. Csend volt, friss virág és fű illat. Felidéztem magamban azt a napot, mikor ikertestvérem idehozott. Cserébe, hogy megmutatta nekem a helyet, énekelnem kellett neki. Először kicsit meglepett vele, de nem bántam és még közönségem is lett. Az első nyilvános fellépésem volt ez.
 Elmosolyodtam. Ez a hely örökre itt fok nekem maradni, még akkor is ha minden megváltozik, ha minden veszni látszik. Az én mentsváram. Nem...ez nem csak az enyém. Hanem Kyung-é is.
 Gondolkodásomból a telefonom csörgése ébresztett fel. Gyorsan kikaptam a zsebemből; anya hívott. Megnyomtam a felvevőgombot és a fülemhez emeltem a mobilt.
-Hol vagy kicsim? - szólt bele anya aggódó hangja.
-Ne haragudj anya, nemsokára otthon leszek. csak sétáltam egy kicsit és belefeledkeztem az időbe. De tíz perc és ígérem hazaérek!
-Rendben, várunk. - azzal letette.
 Elraktam a mobilomat, majd mélyet sóhajtva felálltam a padról. Nehezen hagytam itt ez a csodás helyet, de muszáj volt. Azért magamban megfogadtam, hogy mostantól ha megtehetem többe jövök ide ki.
 Pontosan tíz perc múlva már a bejárati ajtónkon léptem be. Jól esett hazamenni egy ilyen nehéz nap után tudva, hogy már várnak. Ráadásul meglepetéssel várnak, amire már rettenetesen kíváncsi voltam.
 Anya vigyorogva jött ki a konyhából, s megölelt.
-Na, hogy sikerült? - kérdezte rögtön, miután elengedett.
-Azt hiszem egész jól. Talán a szóbeli ment a legjobban- -válaszoltam mosolyogva. - DooNa itt van?
-Lemondta az estét, nem ér rá. És üzeni, hogy nagyon sajnálja.
Na remek, hát ő is cserben hagyott! Először Dam mondta le az esti bulizást, aztán most meg DooNa. Egyedül pedig csak nem mehetek mulatni.
-Sebaj, majd máskor bepótoljuk. - mondtam kissé lehangoltan.
-Pedig azt hittem, hogy szórakozni akarsz menni... - döbbent meg anya.
-Egyedül?
Erre anya csak vigyorogva megvonta a vállát. Anyák...
-Ugye most már megtudhatom, hogy mi az a meglepetés? Ma szembesülnöm kellett vele, hogy az egész osztály tudja miről van szó, csak én nem. Szóval?
-Na gyere! - fogta meg anya és a nappaliba vezetett. Úgy vigyorgott, mint a tejbetök, így már tudhattam, hogy nem kis dologról lehet szó.
 Ahogy beértünk a nappaliba, nem kerülhette el a figyelmem, hogy öt alak ül a kanapén, mind háttal nekünk. Mind fiúk voltak és számomra ismeretlenek. Bár aki a kanapé bal szélén ült, feltűnően ismerős volt, de így hátulról nézve nem tudtam megmondani ki is az.
-Itt a meglepetésed! - mondta anya, majd óriási vigyorral a képén kilibbent a szobából.
 Miután eltűnt a fiúk egyenként felálltak és szembefordultak velem. Ahogy tippeltem, egyiket sem ismertem.
 Aztán az utolsónál rá kellett döbbennem, hogy nem így van. A legszélén ülő srác állt fel utoljára, s ahogy szembe fordult velem az állam majd' leesett.
-Szia Yoona. - köszönt rám félszegen mosolyogva Minhyun.

14. rész: Búcsúzás

14. rész: Búcsúzás

 Lefagyva álltam ott Minhyun előtt. Hangja ijesztőnek hatott, szinte fagyos volt. Elképzelni sem tudtam, hogy mi váltotta ki belőle azokat az érzéseket, amiket ez az egyetlen mondat hordozott magában. Beszélnünk kell...Ez általában nem a legjobbat szokta jelenteni.
-Miről kell beszélnünk? - kérdeztem cérnavékony hangon. - Ha valami gond van, ne kertelj mondd csak!
 Minhyun mélyet sóhajtott és a szemembe nézett. Sírt. Ha most nem is, de pár perccel ezelőtt biztosan.
-El fogunk költözni a városból... - mondta, s lehajtotta a fejét. - Úgy sajnálom, de nem tehetek semmit. Az iskolából ki fognak venni, azt hiszem már soha többet nem találkozhatunk.
 Ahogy ezeket a szavakat kimondta, mondhatni egy világ dőlt össze bennem. Először a testvérem hal meg, aztán a szerelmem hagy itt. Mi jöhet még? Így Kyung nélkül is elég üres volt az életem, hát ha még Minhyun is itt hagy, akkor nem tudom mi lesz velem.
-Az...az nem lehet... - mondtam levegő után kapkodva. Elszédültem, s mintha kicsit homályosabban kezdtem volna látni. Minhyun elkapta a vállam, nehogy elessek. Magához ölelt, karjait szorosan körém fonta.
-Próbáltam könyörögni anyámnak, de hajthatatlan. Én...én esküszöm, hogy mindent megtettem!
 Szorítása kissé erősödött, majd fejét az enyémre hajtotta. Nem akartam, hogy elengedjen,   amennyire csak tudtam odabújtam hozzá.
-Ne hagyj itt te is, kérlek! - mondtam arcomat mellkasába fúrva. - Nem lesz már itt senkim...
-Ne butáskodj! - mordult fel. - Hisz ott a családod, ők is pont ugyanúgy szeretnek mint én!
-Ha látnád, hogyan viselkednek velem a szüleim, akkor nem ezt mondanád. - húzódtam el tőle mérgesen.
-És a húgod?
-Ha tudni akarod, ma pont ő nyitotta fel a szemem, hogy te még itt vagy nekem. - néztem a szemébe. Ezúttal nem szomorúan, inkább dühösen. De állta a tekintetem, s láttam rajta, hogy ő is hasonlóképpen érez.
-Nézd Yoona! Én nem akarok úgy elválni tőled, hogy összeveszünk...
-Én pedig egyáltalán nem akarom, hogy elválj tőlem! - kiáltottam rá, már a könnyeimet törölgetve. Minhyun újból közelebb jött hozzám, egyik kezével megtámasztotta állam, s finoman megcsókolt. De ez több volt mint egy csók. Bocsánatkérő volt, szinte már esdeklő,s amolyan búcsúféle. Tudtam, ha vége szakad, már nem lesz mit mondanunk egymásnak és ő ott fog hagyni.
 Lassan elvált tőlem ajkaival és szemembe nézett. Szemem sarkából ujja hegyével letörölte a könnycseppeket, s megpróbált elmosolyodni, de ez nem az az igazi mosoly volt, amit az arcán szoktam látni, ha igazán örült.
-Talán még fogunk találkozni egymással...Ha tartjuk egymással a kapcsolatot, akkor biztosan látjuk még egymást. - suttogta fülembe.
-Vigyél magaddal. - mondtam határozottan, amitől Minhyun arcán megjelent a döbbenet. - Kérlek vigyél magaddal!
-Nem lehet Yoona. Te ide tartozol, itt a helyed a családodnál! - rázta meg a fiú a fejét. - Nem szakíthatlak el tőlük.
-Csak jót tennél vele, hidd el.
-Hogy mondhatsz ilyet? A szüleid igenis nagyon szeretnek téged. Értsd meg végre...hogy nekünk most el kell válnunk. Ne nehezítsd meg a dolgom...
 Utolsó mondata teljesen feldúlt. Köpni nyelni nem tudtam, még a lélegzetem is elállt.
-Azt hiszed...te komolyan azt hiszed, hogy a te helyzeted a nehéz? - tettem fel dühösen a kérdést, de nem vártam meg míg válaszol. - Nem a te testvéred költözött át a másvilágra, hanem az enyém! Nem a te szüleid azok, akik úgy néznek rád, mint egy darab véres rongyra! Nem a te életed vált pokollá, hanem az enyém!
 Minhyun csak csendben, elképedve állt előttem. Egy szót sem bírt szólni, viszont látszott rajta, hogy a legszívesebben ő is pont úgy ordibált volna, mint ahogy azt most én tettem.
 Bárcsak én se ragadtattam volna el annyira magamat. Át sem gondoltam azokat, amiket mondtam neki, csak egyszerűen a fejéhez vágtam. De már nem tudtam bocsánatot kérni. Minhyun egyszer csak megfordult és szó nélkül elindult az úton. Lehajtott fejjel, csendben, összetörten. Már azt kívántam, hogy bár ne mondtam volna ilyeneket. Hogy lehetek ennyire szemét? Hisz bele sem gondoltam, hogy ő mit él át...Csak magamra gondoltam és az én életemre, hogy mennyire borzasztó, de hogy neki milyen lehet azt számba se vettem.
 Utána akartam kiáltani, utána futni, megállítani és azt mondani, hogy sajnálom, de nem jött ki hang a torkomon, a lábaim nem mozdultak. Végignéztem, ahogy első és egyetlen szerelmem kisétál az utcánkból és egyben az életemből.
 Néhány perc múlva, miután végre meg bírtam mozdulni, lassú léptekkel, akár egy agymosott zombi, mentem be a házba. Anya rögtön észrevette a változást rajtam.
-Hát neked meg mi a bajod? - kérdezte nem túl barátságosan, inkább csak kíváncsiságból.
 Megráztam a fejem és szó nélkül mentem tovább a lépcső felé, fel az emeletre. Mire a szobámba értem, már zokogtam. Az ágyamra vetettem magam, arcomat hűvös párnáim közé fúrta és szabad utat adtam a sírásnak.

13. rész: A kishúgom

13. rész: A kishúgom

 Három hónap és nyolc nap. Már ennyi idő telt el Kyung temetése óta. Anya végre megbékült velem, de nem beszélgettünk azon kívül sokat, hogy az iskolai átlagomról veszekedtünk, ami folyamatosan csak romlott. Ezért irtózatosan haragudott, de én sem voltam magamra büszke.
 De nem csak a tanulmányi eredményeimmel voltak gondok. Én magam voltam a probléma. A szüleim előtt jól titokban tartottam azt az oldalam, ami ezalatt a három hónap és nyolc nap alatt kifejlődött. A legmegdöbbentőbb, hogy szinte én észre sem vettem, hogy mekkorát zuhantam mind lelkileg, mind emberileg.
 Nekiálltam a dohányzásnak, nem egyszer füves cigarettát szívtam. Az alkoholfogyasztás szinte mindennapossá vált nálam. Az üres üvegeket már nem tudtam hova rejteni a szobámban. Sötétben éltem és vártam, hogy valaki kihúzzon onnan.
 Más sem járt a fejemben, csak az, hogy megtaláljam SooRit és bosszút állhassak Kyungért. Annak a szép, mosolygós lányka már nyoma sem volt. Olyan útra kanyarodtam, ahonnan önakaratból nagyon nehéz lesz letérni és újra a helyes útra lépni.

****
 Eljött a kishúgom születésnapja. Nem terveztünk túl nagy ünneplést, így csak néhány kedves barátnője lett meghívva. Anya egész nap sütött, főzött, alig állt meg pihenni. Délután ő szolgálta ki a kicsiket is. Kissé szégyelltem magam, hogy nem segítettem neki semmit, de nem volt hangulatom semmihez.
 Fent kuksoltam majdnem vaksötét szobámban, a laptopom be volt kapcsolva és hangosan szólt rajta a zene. Mostanában szinte minden szabad időmet így töltöttem miután hazajöttem a suliból, de a hétvégéim se voltak különbözőek. Bár kívülről úgy tűnt minden rendben, közel sem volt így.
 Épp arra készültem, hogy elfeküdjek az ágyamon és aludjak egy kicsit, mikor kinyílt az ajtóm és valaki bejött a szobába. Tudtam, hogy Lynah az, egyedül ő nem szokott kopogni, ha bejön.
 Hirtelen nem tudtam hova lenni. Már jó ideje nem jött be hozzám, s most nagyon meglepődtem. Kis lábai végigtipegtek a padlón, majd azt vettem észre, hogy felugrik mellém az ágyra.
-Miért nem jössz ki? - kérdezte néhány perc csend után. A hangjában jól hallható volt a kérdőre vonás.
-Én...én csak szeretnék egyedül lenni. - válaszoltam halkan.
-Mindig ezt mondod. - mondta felháborodottan. - De tudom, hogy utálsz egyedül lenni. Tudom, hogy hiányzik neked a bátyus, de ez mindnyájunknál így van...Olyan régen nem láttalak mosolyogni...
-Mert már nem tudok.
Lynah felsóhajtott.
-Akkor meg kell tanulnod újra. Majd én segítek. - suttogta, s odabújt hozzám, karjait körülfonta rajtam. Én is átleltem őt. Így ültünk legalább tíz percig, egyetlen szó nélkül. Aztán ő törte meg ismét a csendet.
-Tudom, hogy tiltott dolgokat csinálsz...hogy cigizel meg ilyenek.
-Honnan? - kérdeztem megijedve.
-Nyitott szemmel járok, nem úgy mint anyáék. És jobban tennéd ha zárnád a szobád. De nem ez a lényeg. Nem kellene elrontanod így magad Yoo...mire jó ha mérgezed magad? Attól nem lesz jobb, nem fogja visszahozni Kyungot.
-Tudom, de...
-Ne legyen de! Tudod mit kéne tenned? Elhagyni végre ezt a szobát, kimenni a természetbe és elfogadni azt ami van. Ott van a barátod, Minhyun is aki szeret és szerintem ő sem bírja látni azt, ahogy szenvedsz.
 Rá kellett hogy jöjjek, igaza van. Még csak ma lett hét éves, de úgy gondolkodik, mint akármelyik felnőtt. Azt kell hogy mondjam, még nálam is érettebb.
Magamhoz szorítottam és egy puszit nyomtam a feje búbjára.
-Ma van a születésnapom. És tőled még nem kaptam ajándékot.
-Mit szeretnél? - hajtottam fejemet az övére.
-Csak azt, hogy ne búslakodj tovább. Csak annyit, hogy próbálj meg tovább lépni és azokra figyelni akik még itt vannak neked és szeretnek téged.
-Ezt az ajándékot örömmel megadom neked! - suttogtam. Lassan elengedtük egymást.
-Még jó hogy! - pattant fel nevetve az ágyamról Lynah. - Tudod milyen hisztis leszek, ha nem kapom meg amit akarok...
 Azzal kiment a szobámból. Boldog lehettem, hogy bejött hozzám és jobb belátásra térített engem, hisz ki tudja mi történhetett volna velem, ha folytatom tovább ezt a sok baromságot. A világ legjobb kishúgát a magaménak tudhatom.
 Felálltam hát az ágyról és lesiettem a konyhába. Kikerestem az egyik szekrényben a használatlan szemeteszsákokat és megfogtam egyet. Anya kíváncsian pislogott rám a tűzhely mellől, de nem szólt semmit. Visszafutottam a lépcsőn egyenesen a szobámba, s nekiálltam a fekete zsákba dobálni az üres alkoholos üvegeket az ágyam alól, a szekrényemből; a cigis dobozt a táskámból és az öngyújtókat is. Vállamra dobtam a nehéz zsákot és elindultam, hogy kint kidobjam a szemetesbe.
-Abban meg mi van? - kérdezte anya a zsákra mutatva, miközben áthaladtam a nappalin. Szerettem volna elmondani az igazat, de így sem volt még igazán megbékülve velem. Így jobbnak tartottam, ha titokban marad a dolog. Ha nagyon akarná, úgyis megtudná az üvegek csörömpölés alapján a zsák tartalmát. Egy pillanatra megálltam.
-Az eddigi életem egyik legrosszabb korszakát tettem bele. És most viszem és a szemétbe hajítom, hogy még véletlenül se térjek vissza hozzá. - feleltem, majd tovább lépdeltem.
 Úgy is tettem. A zsák, mintha egy élettelen testet foglalt volna magába; hangosat puffanva érte el a szemetes alját ahova dobtam. Ahogy lecsuktam a szemetes tetejét, s felnéztem, a kertkapuban ismerős arcot pillantottam meg. Igazi mosoly terült el az arcomon, amire már nagyon rég nem volt példa, és ezzel a mosollyal léptem oda a kapuhoz, hogy azt kinyissam Minhyunnak.
-Szia! - hajoltam közelebb, hogy megcsókolhasson, de ekkor vettem észre az ő arckifejezését. Kissé rémült volt és zaklatott. A mosolyom már el is tűnt.
-Mi a baj? - fogtam meg a kezét ijedten.
-Beszélnünk kell Yoona.