Minhyunnak meg sem mertem mutatni a fenyegető levelet. Bőven elég volt, hogy én megrémültem tőle, neki egyáltalán nem kellett tudnia róla. DooNa-t is megkértem, hogy tartsa titokban, s ő biztosított arról, hogy semmi esetre sem jár el a szája.
Nap közben a gondolataim a levél körül forogtak. Hiába próbáltam tökéletes vizsgaeredményeimre koncentrálni, egyszerűen nem ment. Nem bírtam kiverni a fejemből azokat a szavakat. Végre helyreállt az életem, de most megint megbolygatták, ráadásul ugyanaz az ember.
Minden egyes nap, reggel, délben, de még este is féltem az utcára menni, féltem kimozdulni a házból. Rettegtem tőle, hogy összetalálkozhatok SooRi-val, hogy újra megismétlődhet az, ami azon a bulizós estén történt, amikor a testvérem meghalt.
Alig találkoztam a barátaimmal, néha még Minhyun randira hívásait is visszautasítottam. Szörnyű érzés volt ezt tenni, de nem tudtam mást kitalálni. Ők túl fontosak voltak a számomra, hogy kockáztassam az életüket. Mert az a fenyegetés nagyon is komoly volt.
A kis papírdarabot gondosan elrejtettem a szobámban lévő íróasztal fiókjába, nehogy rátaláljon valaki; néha pedig a zsebemben hordtam. Nem kellett újraolvasnom ahhoz, hogy ne felejtsem el mi áll rajta, hisz nap mint nap ezek a fenyegető szavak csengtek a fülemben, mintha csak SooRi állna mellettem, és ő sugdosná.
Két hét alatt alig háromszor maradtam kettesben Minhyunnal, s talán kétszer találkoztam csak DooNa-val iskolán kívül. A paranoia ami ez idő alatt kialakult nálam, lassan fel is tűnt apának. Bár ő kevesebbet volt otthon mint anya, és kevesebbet is beszélgettünk, de ő szinte mindig kiszúrta, ha valami baj volt.
Már a harmadik hetemet töltöttem ilyen visszahúzódóan, óvatoskodva, mikor apa leült velem beszélgetni estefelé. Anya épp terhestornán volt, Lynah pedig fent játszott a szobájában.
-Tudod Yoona, észrevettem, hogy mostanában nem igen mozdulsz ki innen. - kezdte mondókáját apa. - Se Minhyun, se pedig a barátaid nem jönnek át. Valami történt?
Bekucorodtam a kanapé sarkába, felhúztam a térdeimet és mélyet sóhajtottam. Elmondjam neki? Benne bízok meg a legjobban, talán ő segíteni is tudna... De mi van, ha őt is bajba keverem ezzel?
-Csak nem megint összevesztetek? - jött az újabb kérdés.
-Nem, csak... csak épp....
Apa türelmesen várt arra, hogy összeszedjem gondolataimat. Végül elhatároztam, hogy elmondom neki, mi történt pontosan.
-Azt hiszem, láttuk az iskolában SooRi-t. - mondtam ki végül egy nagy sóhajtás után. Apa szemei elkerekedtek, alig hit a fülének.
-Kivel láttad? - kérdezte még mindig hüledezve.
-DooNa-val alig két hete.
-Biztos, hogy nem tévesztettétek össze valakivel?
-Apa, nem hinném hogy az ő arcát bárkiével is összetéveszthetném. A haját befestette, de az arca ugyanolyan, pontosan ugyanolyan ördögien vigyorgott rám, mint mikor... - itt elakadtam. De szerencsére apa nem akarta, hogy befejezzem a mondatomat.
-Akkor ezt be kell jelentenünk a rendőrségen. - jelentette ki.
-Van még valami... - mondtam kissé halkabban, félve, hogy haragudni fog, amiért nem ezt nem mondtam el neki előbb. A zsebembe nyúltam és kihúztam belőle a fenyegető levelet, majd apa tenyerébe tettem. Lassan kihajtogatta a kis gyűrött papírdarabot és elolvasta a rajta szereplő két mondatot. Arcán átsuhant a rémület, ajkai elnyíltak, mintha csak mondani akarna valamit, de nem bírt megszólalni. Keze, melyben a levelet tartotta erősen remegni kezdett.
-Ezt miért nem mondtad el előbb? - kérdezte csakhogy nem suttogva.
Erre nehéz volt mit mondani. Bár tudtam a választ, mégis így visszagondolva rosszul tettem, hogy nem mondtam el senkinek a történteket.
-Féltettem Minhyun-t és a többieket. Én...annyira féltem apa! - válaszoltam hüppögve, mire édesapám közelebb csúszott hozzám a kanapén és átölelt. Finoman simogatni kezdte a hátam, hogy ezzel is nyugtasson, de előtörni készülő könnyeimet ezzel sem tudta meggátolni.
-Jól van, kicsikém nyugodj meg! - búgta a fülembe. - Minden rendbe fog jönni!
***
Még másnap elmentünk a rendőrségre apával. Anyának nem mondtuk el a dolgot, nem akartuk, hogy felzaklassa magát ilyen állapotban. Viszont Minhyunnak mindent elmeséltem töviről hegyire. Attól féltem, hogy ő is megharagszik rám, de ehelyett csak megnyugtatott, pont úgy ahogy apa is tette. De még nem tudtam megnyugodni, egyáltalán nem. Addig nem, amíg el nem kapják a testvérem gyilkosát.
Amíg az a lány nem ül rács mögött nem találom a helyem. De Isten engem úgy segéljen, ha rajtam múlik, és a rendőrök előtt én találom meg őt, akkor én magam fogok ítélkezni felette.
gkjgu.png)
gyorsan a kövit :-)
VálaszTörlés