19. rész: Jöjjön a 126-os!

19. rész: Jöjjön a 126-os!


 Egy hét múlva már más miatt kellett izgulnom. Tudtam, hogy nagy fordulópont érkezett el az életemben, s ez teljesen kikészített idegileg. Az érzést ami belülről leöntött, nem izgalomnak nevezném, hanem inkább félelemnek.
 Persze a barátaim próbáltak nyugtatgatni, hogy jól fog menni, hogy mindenképp felvesznek. Jól esett, hogy így törődnek velem, de sajnos ez semmit nem növelt az önbizalmamon. Még Minhyun is csak nagyon nehezen tudott jó kedvre deríteni.
-Nem kell így magadba gubózni, hisz látod milyen sokan biztatunk! - mondta egyik este, mikor az én szobámban ültünk.
 Morgolódva felkaptam a tévém távirányítóját, hogy bekapcsoljam, de Minhyun gyorsabb volt és kivette a kezemből.
-Rám figyelj! - mondta komolyan, majd az íróasztalra tette a távirányítót, hogy ne érjem el. - Ha így állsz hozzá a dologhoz, akkor biztos lehetsz benne, hogy fel fogsz sülni. Nem hiába gyakoroltál annyit, ha valakinek sikerülhet, hát az te vagy!
 Sóhajtva álltam fel az ágyamról, s járkálni kezdtem a szobámban.
-Tudom, hogy igazad van. próbálom is elhitetni magammal amit mondasz, de mindig ott visszhangzik a fejemben egy mondat: Mi van ha...
-Nincs olyan, hogy mi van ha! - kapta el a karom Minhyun, majd lassan maga felé fordított. - Feledkezz meg róla.
-De nem megy... - néztem fel szomorúan arcába.
 Csigalassúsággal közelebb hajolt és finoman megcsókolt. Minden biztatását, szeretetét ebbe a lágy csókba adta bele. Szinte éreztem, ahogy a félelem elpárolog belőlem.
-Te olyan vagy, mint én. - mondta miután elhúzódott tőlem. - Pontosan ugyanúgy félsz, ahogy én féltem a meghallgatásom előtt. Ezért nem végződhet máshogy, csak sikerrel. - mosolyodott el.
 Már nekem is mosolyognom kellett. Minhyun egy földre szállt angyal, akinek egyetlen szavától bátorság tölti el bárki szívét. Hogy tudtam ezzel a csodálatos emberrel olyan szemét módon bánni?
***
 Másnap már teljesen máshogy láttam a dolgokat. Úgy éreztem magam, mint egy mindenre elszánt harcos, aki elébe áll a legfélelmetesebb fenevadnak is, aki megküzd egy egész sereggel vagy akár egy óriással. De ha pontosan akarok fogalmazni, akkor magával az élettel való harcra készültem.  Hisz a mai napon dől el minden, hogy milyen sors vár rám, hogy teljesülhet-e az álmom.
 Apa fuvarozott el a kiadó épületéhez, ahol a meghallgatást tartottam. Ő és a kishúgom volt az egyetlen akinek megengedtem, hogy megnézzenek engem. Tudom ez gonosz húzás volt tőlem, de nem akartam hogy ezt az alakításomat rajtuk kívül bárki más lássa. Ha sikerül bejutnom, akkor még sokat fognak hallani énekelni a barátaim, ha pedig nem jön össze akkor felesleges erőlködnöm.
 Lynah nagyon édes volt, ahogy próbált lelket önteni belém apámmal együtt. Nem is tudom, hogy ki izgult jobban, én vagy ők ketten. Lehet hogy ez badarság, de még ez is segített nekem. Tudtam, ha ők szorítanak nekem akkor jól kell teljesítenem. Pár másodperc alatt összekaptam magam, s kitisztítottam elmém, hogy csak az előttem álló feladatra koncentráljak.
 A kiadó hatalmas épületének mérete sem rettentett el, úgy néztem rá, mint a kihívásra, amit le kell gyűrni. De a sok ember az épületen belül már kicsit ijesztőbbnek hatott. Megborzongtam ahogy végignéztem a nagy tömegen. Egytől-egyig mind az ellenfelem, akikkel meg kell küzdenem a hírnévért. Bár kissé rémisztőnek tűnt ez először most mégis kiolthatatlan vágyat éreztem arra, hogy végre én következhessek. Apa már a vigyorgásomból rájött, hogy mire gondolhatok.
-Na ez az én lányom! - veregette meg mosolyogva a vállam.
 A recepción leadtuk a jelentkezési lapot és kaptam egy sorszámot. Százhuszonhat állt a kis cetlin. Nem tudtam mihez kötni a számot, de nagyon reméltem, hogy szerencsés lesz.
 Mi is beálltunk a tömegbe, s türelmesen várakoztunk. Bár azt vártam, hogy bőven kapok megvető és méricskélő pillantásokat, már az első percben rá kellett jönnöm, hogy nem így lesz. Épphogy csak rám nézett pár ember, mikor megálltunk a hatalmas terem végében a többiek között, s aztán foglalkoztak tovább a maguk dolgával. Felsóhajtottam. Legalább ezzel nem lesz gond.
 A felállás a teremben úgy működött, hogy elől volt felállítva a zsűri asztala, ami mögött három ember ült. A hátsó részben álltunk mi, akik a sorukra vártak, illetve a kísérők és nézők. Akinek mondták a számát, az kisétált az üres középső részre, kapott egy mikrofont, bemutatkozott, majd előadhatta a számát. Mivel csak kétszáz jelentkező volt, így az össze produkció végeztével fogja bejelenteni a zsűri az eredményeket.
 Mikor mi is beálltunk a tömegbe, épp a százhúszas számú fiú állt kint és fejezte be a számát. Sajnáltam, hogy ilyen későn jöttünk és annyi produkcióról lemaradtunk. Kíváncsi voltam, hogy a velem együtt jelentkezettek milyen szintet tudnak teljesíteni. Ráadásul így már alig volt időm lelkiekben felkészülni az én előadásomra. Viszont legalább izgulni sem volt időm.
 Az előttem lezajlódó előadások mind remekek voltak. Mindegyik ismerős szám volt számomra így tudtam mihez viszonyítani. Egyik sem hasonlított az eredetire teljesen, hisz minden énekes a saját eredetiségét és személyiségét vitte bele. Ezt nagyon nagyra tartottam, s kezdtem kissé megijedni, hogy én magam nem leszek ilyen jó.
 Alig hogy észbe kaptam, már az előttem lévő utolsó ember fejezte be a dalát. Miután elcsendesedett a taps, már hallottam is a középső zsűritag hangját.
-Jöjjön a százhúszonhatos!
 Kissé összerezzentem. Lynah ezt észrevette, s a karomra tette kis kezét.
-Tudod a bátyó is itt van velünk és figyel téged, úgyhogy mindent bele! - vigyorgott rám.
 Ettől a mondattól majd megszakadt a szívem. Pislognom kellett párat, nehogy eleredjenek a könnyeim, s mély levegőt vettem, nehogy erőt vegyen rajtam a meghatottság.
 Megsimogattam kishúgom fejét, majd határozott lépésekkel átpasszíroztam magam a tömegen, s végül az üres részen találtam magam. A zsűritagok figyelték minden egyes mozdulatomat onnantól kezdve, hogy kiléptem a többi ember közül. A segítő már ugrott is a terem sarkából, s hozta nekem a mikrofont, amit gyorsan a kezembe nyomott, majd visszament a helyére.
 A bemutatkozás igazán nem volt nehéz. Elmondtam a nevemet, hogy honnan jöttem és hogy miért szeretnék énekes lenni. Innentől jött a dolog nehezebb része.
-Készen állsz? - kérdezte a bal szélső zsűritag aki a zenelejátszót kezelte.
 Bólintottam, mire a hölgy elindította a választott dalom alapzenéjét. Meglepődött hangokat hallottam a hátam mögül. Sejtettem, hogy ez lesz a reakciójuk. Az előttem lévő jelentkezők mind koreai előadóktól választottak dalokat, amiket mindenki ismer, ezzel szemben én egy angol nyelvű dalt választottam.
 A dallam lassan átitatta a termet, s mikor az én hangom is megszólalt már a tömegből sem lehetett hallani semmiféle mormogást. Teljes csend lett a zenét és az én hangomat leszámítva. Most éreztem igazán csak azt, hogy ez a négy perc lesz életem döntő pillanata.

http://www.youtube.com/watch?v=j2WWrupMBAE