8. rész: Életem szerelme

8. rész: Életem szerelme

 Péntek. Minden diák számára a megváltást jelenti. Számomra sem volt ez másképp.
 Lassan tényleg egyenesbe álltam, azok után ami történt. De azért még bőven voltak az iskolában, akik még mindig rossz szemmel néztek rám, s akik összesúgtak a hátam mögött. De ez már egyáltalán nem érdekelt. SooRi ezen a héten már nem is jött iskolába és azt mindenki tudta, hogy miért. A büszkesége szinte porig lett alázva, mikor engem próbált elüldözni innen. Már semmi tekintélye nem volt az osztályunk szemében. Üresen maradt az osztálykirálynői poszt, de senki nem akarta betölteni. Maradjon is csak üresen, nem kell nekünk még egy ilyen alattomos, rosszindulatú "vezéregyéniség".
 Minhyunnal mentem épp kifelé a suli bejáratán, mikor kaptam egy sms-t Kyungtól, hogy ő ma tovább bent marad a suliban, mert büntetést kapott. Dam pedig beteg volt, így csak kettesben ballagtunk a buszmegálló felé. Jó ideig csak csendben lépkedtünk egymás mellett, de Minhyun egy idő után megszólalt.
-Tudod...valahogy legbelül mindig éreztem, hogy nem vagy igazán szerelmes Damba. - mondta kissé szégyenlősen, mire elmosolyodtam.
-Hát, reméltem, hogy rájössz és akkor talán felfigyelsz rám. - válaszoltam, s most Minhyun mosolyodott el, majd megfogta kezem. Közben odaértünk a megállóhoz és megálltunk egymással szemben. Közelebb léptem hozzá és a vállára hajtottam a fejem. Jó pár percig így álltunk. Jól esett közel éreznem magam hozzá. Finoman átölelés fejemnek döntötte az övét.
-Nincs kedved eljönni hozzánk? Egyedül vagyok otthon, mert a szüleim elutaztak ma reggel...és hát, örülnék neki ha mellettem lennél. - duruzsolta halkan. Átgondoltam a kérdést, s semmi akadálya sem volt annak, hogy átmenjek hozzá. Felemeltem a fejem és  a szemébe néztem.
-Nagyon szívesen átmegyek! - mosolyogtam rá, majd finom puszit nyomtam ajkaira, mire ő is elvigyorodott. Imádtam a mosolyát, főleg ha ilyen édesen nézett hozzá. Alig bírtam róla levenni a szemem.
 Lassan beállt elénk a busz, mi pedig fel is szálltunk. Természetesen Minhyun mellém ült le és folyamatosan szóval tartott. Kiderült, hogy több dologban hasonlítunk egymásra, mint gondoltam volna. Például ő is ugyanúgy beszél álmában, mint én és alvás közben a lábait mindig kidugja a takaró alól. Ráadásul kisebb korában három és fél évet kint éltek az USA-ban, így ő sem beszéli túl tisztán a koreait.
 Hamar odaértünk szokásos leszállóhelyünkhöz. Minhyun, elkísért haza, hogy lerakhassam a táskámat és hogy elkéredzkedjek. Anya nem igazán akart először elengedni, de apa rávette, hogy elengedjen, amiért kapott tőlem egy fojtogató ölelést. Miután ez megvolt, már futottam is a kint ácsorgó fiúhoz. Feléjük útközben, ugyanúgy beszélgettünk, mint a buszon.
-Olyan keveset meséltél magadról nekem, ellenben te szinte mindent tudsz rólam. Mesélj kicsit, milyen az életed! - villantottam rá egy mosolyt, majd az utat bámulva hallgatni kezdtem, ahogy mesél.
-Hát én már itt születtem. A szüleimmel élek, nem messze tőletek, majd te is meglátod, hogy hol. Amióta csak az eszemet tudom, énekes akartam lenni. Ebből az iskolából egy évet elszalasztottam, mert nem vettek fel elsőre.
-Hogyhogy?
-Nem találtak igazán tehetségesnek.
 Elfintorodtam. Bár még nem is hallottam őt énekelni, de a többiek az osztályban mind azt hajtogatták, hogy milyen jó hangja van. És én ezt el is hittem róla, már első ránézésre. Hisz ha csak megszólalt, már olvadoztam a hangjától.
 Megfogtam a kezét és megszorítottam.
-Van testvéred?
-Igen, egy bátyám, de ő kint maradt Amerikában. Nem olyan jó fej, mint a te bátyád, de azért nem rossz arc. - mosolygott rám. -Neked van még testvéred Kyungon kívül?
-Igen, egy kishúgom van. Még csak hat éves, de egy igazi bűnöző.
-Te is az vagy! - nevetett fel Minhyun.
-Én? - kerekedtek el a szemeim. - De miért?
 Minhyun megállt egy pillanatra és a szemembe nézett.
-Hát nem tudod? - mosolygott továbbra is. Szeme ide-oda cikázott arcomon. - Mert elloptad a szívem. - mondta, majd mondatát egy hosszú csókkal pecsételte meg. Nem igazán zavarta, hogy ott vagyunk kint az utcán, s ahogy csókolt, ezt velem is elfelejtette. Belesimultam karjaiba és hagytam, hogy puha ajkai körbejárják szám minden egyes szegletét. A helyzet kezdett kissé forrósodni, így elhúzódtam tőle. Ettől kissé furcsán nézett rám, de nem szólt semmit. Kezünket összekulcsolva sétáltunk tovább, igaz már nem túl sokáig.
 Minhyunék háza sokban hasonlított a miénkre. Talán csak a színben volt eltérő, ugyanis a miénk halvány sárga volt, az övéké pedig majdhogynem égkék. Te pont ugyanolyan emeletes ház volt, kocsifeljáróval, garázzsal és egy csöpp kis kerttel.
-Na megérkeztünk! - húzott a bejárat felé. Kedvesen kinyitotta az ajtót és előre engedett.
 A ház belseje sem volt túl eltérő. Ugyanaz az otthonos nappali, mellette tiszta, világos konyhával. És egy lépcső, ami az emeletre vezet, ahol valószínűleg két három szoba található, mint nálunk.
-Érezd magad otthon! - mutatott körbe a nappaliba lépve, majd felém fordult. - Kérsz esetleg valamit inni?
-Talán majd később, köszönöm.
-De meg vagy szeppenve! - rázta meg a fejét, majd a lépcső felé kezdett húzni. - Gyere!
 Miután felértünk, az egyik ajtó előtt megállt és benyitott.
-Ez az én szobám.
 Óvatosan léptem át a küszöböt, mintha csak valami szörnyet ébresztenék fel hangos lépteimmel. Minhyun ezen fel is nevetett.
 Tátva maradt a szám, ahogy körbenéztem a szobájában. Valamicskével kisebb volt az enyémnél, de sokkal világosabbnak tűnt, s a falak alig látszottak ki a sok kép és poszter alól. Rengeteg bandáról és szólóénekesekről szóló kép, mintha csak egy tapétát alkottak volna a sötétkék falakon.
-Ez csodálatos! - néztem Minhyunra.
-Ugyan! - legyintett. Ez csak néhány kép.
-Dehogy! Ők a példaképeid! Látnád az én szobámat...Teljesen üresek a falaim és olyan idegennek tűnik tőle az egész hely. - mondtam elszontyolodva, de inkább talán irigykedve. Az ő szobája tökéletes volt, otthonos és hívogató, míg az enyém semmitmondó és üres.
-Ó, ebben nincs semmi rossz! Hisz még nem régóta vagy itt. Még bőven van rá időd, hogy olyannal díszítsd ki a faladat, amit arra érdemesnek találsz. - lépett mellém, majd átkarolt.
 Rámosolyogtam. Nem tudom, hogy milyen képességekkel bírt még azon kívül, hogy szinte elolvadtam minden érintésétől, csókjától és mosolyától, valamint, hogy egy pillanat alatt meg tudott vigasztalni, de egyre jobban vágytam rá, hogy minél jobban megismerhessem. Fejemet a vállára ejtettem és így álltunk egy jó darabig. Nem tudtuk elengedni egymást, de Minhyun egy idő után ezt megtette és becsukta az ajtót, majd villanyt kapcsolt, hogy jobban lássunk.
 Az íróasztalán, ami nem messze volt az ágyától néhány gyűrött kottát pillantottam meg. Odasétáltam és felkaptam őket.
-Ezeket te írtad? - mutattam a papírokra, mire Minhyun bólintott. Szemeimmel végigbogarásztam a hangjegyeket. Egy készülőfélben lévő dalt tartottam a kezemben. Miután jobban megvizsgáltam és lettem a papírt az asztalra, azon kaptam magam, hogy már dúdolom is a dallamát.
-Azt hiszem, ha készen leszek vele, te leszel az egyetlen személy, akinek megengedem, hogy elénekelje. - lépett mellém.
-Á dehogy! És akkor te mit fogsz énekelni? - kuncogtam fel. - Tényleg, még nem is hallottalak téged énekelni... - vontam fel az egyik szemöldököm kérlelően.
Minhyun csak megvonta a vállát és előhúzott egy nagy kupac kottát a temérdek tankönyv alól, amik toronyban álltak az asztalon, s átnyújtotta nekem, hogy válasszak. Találomra kihúztam egyet és a kezébe nyomtam. Pár másodperc után már az ő gyönyörű hangja töltötte be a szobát. Még a hátam is libabőrös lett tőle, olyan jó volt.
 Egymás után adogattam neki a kottákat, hogy énekeljen, végül hetediknél már kicsit megunta a dolgot.
-Hé, ki fogok száradni ennyi énekléstől! - nevetett.
-Hát akkor menjünk le inni.
-Nekem jobb ötletem van. - vigyorodott el, majd leült az íróasztal előtti székbe és az ölébe húzott. Lassan hajolt oda hozzám, s pont olyan forrón csókolt meg, mint pár órával ezelőtt az utcán. Talán még forróbb volt, mint akkor.
 Bal karommal átfontam nyakát, másik kezemmel pedig puha hajába túrtam. Kezei egy ideig csípőmön pihentek, majd lassan simogatni kezdett. Tudtam, hogy nem sülhet ki jó dolog, ha ezt folytatjuk, de ebben a helyzetben képtelen voltam józanul ítélni. Mert részeg voltam, nagyon is megrészegültem szenvedélyes csókjától. És ha akartam volna, se tudtam volna most felállni öléből. Szorosan húzott magához és körbepuszilta arcomat, majd lejjebb tévedt ajkaival  a nyakamra és a kulcscsontomra. Muszáj volt megállnunk.
 Tenyeremet óvatosan mellkasára tettem és finoman eltoltam magamtól.
-Bocsáss meg... - suttogta halkan Minhyun. - Túl gyors tempót diktálok. Mnetségemre legyen, hogy elveszítettem a fejem...
-Nem erről van szó... - haraptam be alsó ajkamat. Éreztem, ahogy fülig pirulok, de ki kellett mondanom az igazat. - Én még...szűz vagyok. - hajtottam le a fejem.
 Minhyun csak nevetve finom csókot nyomott a fültövemre.
-Ez nem probléma  - mosolygott rám, ahogy egyik ujjával könnyedén felemelte államnál fogva a fejem. - Ettől még ugyanúgy számítasz. Ugyanúgy te leszel életem szerelme.
 Ahogy ezt kimondta, mérhetetlenül boldog lettem. Óriási mosoly ült ki az arcomra, s azonnal meg is csókoltam őt. Igaz közel sem volt olyan szenvedélyes csók, mint az előző, de igenis nagyon jól esett.
-Erre fel kell készülnöd, nem vághatunk csak úgy hip-hop bele. - simogatta meg vállamat. - A szüzesség olyan kincs, amit nem lehet odaadni bárkinek. Annak tartsd meg, akit a legjobban szeretsz.
-Én téged szeretlek a legjobban. - néztem a szemébe és újra nyaka köré fontam karjaimat. -És azt hiszem fel vagyok rá készülve.
 Minhyun szemeivel jól megvizsgálta az arcom, s láttam rajta, hogy komolyan veszi amit mondtam.
-Biztosan? - kérdezte meg a biztonság kedvéért. De már nem tudtam válaszolni. Ajkaira tapadtam, s mohón faltuk egymás puha száját. Ahogy mocorogtunk egymás ölében a szék elkezdett nyikorogni, aminek zaja egy idő után igencsak idegesítővé vált, no meg kényelmetlen is volt, így Minhyun egyszerűen csak felkapott és átvitt az ágyára.