7. rész: Nem adom fel

7. rész: Nem adom fel

 Mondhatni valamennyire egyenesbe jött a helyzetem. Dam nem haragudott, Minhyun pedig egész délután velem volt addig, míg anyám nem jött meg olyan hét óra környékén. Búcsúzásnál olyan csókot kaptam tőle, amit soha életemben nem fogok elfelejteni. Mielőtt kilépett volna az ajtón még megnyugtatott, hogy nem hagyja, hogy bántsanak a suliban.
 Másnap reggel a buszmegállóban még nem is volt mitől félnem, hisz csak Minhyun barátai voltak ott a bátyámmal, no meg persze én. De mikor leszálltunk az iskolánál elfogott az a szörnyű érzés, mint az első napomon. Minhyun bátorítóan rám mosolygott és átkarolva a vállamat mentünk be  bejáraton. Mindenki lenéző pillantásokat lövellt felénk, sokan összesúgtak a hátunk mögött, de bőven kaptunk a hangos megjegyzésekből is, amik nem igazán tűrtek nyomdafestéket.
 Annak ellenére, amit tettem Dam-mal, ő ott jött a másik oldalamon, s azt mondogatta nekem, hogy ne törődjek velük. Kissé még mindig sírhatnékom támad, mikor a fiúra néztem, még mindig bántott, az amit vele műveltem. Kyung a hátunk mögött halad két másik fiú osztálytársunkkal, s nevetve válaszolgatott vissza a pofátlan beszólogatásokra.
 Mire az ebédlőbe értünk már tudtam, hogy a suli összes diákja szemében nagyon mélyet zuhantam, olyan mélyet, amilyet csak lehet. Megijedtem tőlük. Bár megérdemeltem volna, nagyon féltem, hogy meg akarnak leckéztetni. Ahogy néhány ember szemébe néztem, ezt el is tudtam képzelni.
 És nem lélegezhettem fel. Felértünk a második emeletre, s nagy tömeget találtunk a szekrényemnél. Mikor megláttam ott az embereket, már tudtam, hogy baj lesz. Gyorsan átfurakodtam a diákok között és végre szembesülhettem a szekrényemen ékeskedő fekete felirattal. Nagyot nyeltem. Valószínű, hogy festékszóróval csinálták, így jó darabig nem fog lekopni onnan. Minhyun is odaért mellém, Kyung pedig mögötte állt meg. Dam szintén odafurakodott. Mind látták a szekrényem. "Húzz vissza Magyarországra, te ribanc!" - ez állt ott. Ahogy a szavakat bámultam, kezdtem azt érezni, hogy lehet tényleg jobb lenne azt tennem, amit a felirat üzent.
 Minhyun megfogta a kezem, hogy maga felé fordítson, de elrántottam a karom és elindultam visszafelé a folyosón.
-Yoona! Várj! - futott utánam Minhyun, s pár lépéssel előttem termett.
-Nem szabad megfutamodnod! Ez csak egyszerű ijesztgetés, megpróbálnak elűzni téged. És ha látják, hogy letört vagy, akkor addig piszkálnak, míg nem sikerül nekik. Kérlek ne add fel!
 A szívemig hatott, amit mondott, csak az volt a bibi, hogy nem igazán hittem el, hogy képes leszek továbbra is emelt fővel járni. Így, hogy egy ilyen "szép" felirat díszíti a szekrényem. De rá kellett jönnöm, hogy igaza van. Nem adhatom fel ilyen könnyen. Elszánt tekintettel a szemébe néztem, mire ő elmosolyodott. Tudta, hogy mire gondolok épp. Széles vigyor terült el az arcomon. Most jött az a rész, hogy az új lány, akit megpróbáltak megfélemlíteni, röhögve néz az ellenfelei szemébe.
 SooRi egész nap az én arcomat fürkészte, várva, hogy mikor pillanthatja meg azt a letörtséget amit várt. Ez is csak azt bizonyította, hogy az ő mocskos trükkje volt a szekrényes akció. Szólhattam volna az osztályfőnöknek, de nem volt bizonyítékom. Ez nem is zavart, inkább jobb volt csendben maradni és látni SooRi csalódottságát. Magamban megfogadtam, hogy bármit is fog csinálni, bárhogy akar engem majd megszégyeníteni, nem fogok kibukni. Mosolyogni fogok a sok gonoszságon, nem hagyom magam legyőzni.
 Utolsó óra után még egy percre megálltunk a szekrényemnél, ami többé-kevésbé már le volt takarítva, köszönhetően a második emelet kedves takarítónőjének. De halványan még látszott rajta a felirat. Már egyáltalán nem zavart, sőt szánalmasnak tartottam SooRit, hogy képes volt felírni rá.
 A szokásos emberekkel indultunk el lefelé: Kyung, Dam, Minhyun és DooNa, na és persze én. Nagy embertömeg fogadott minket az ebédlőben. SooRit pillantottam meg először a tömeg elejében, hatalmas gonosz vigyor terült el az arcán. Valamire készült. És nem akartam megvárni, hogy mi az.
-Mit akarsz? - álltam elé.
-Nem tudsz olvasni? - kérdezte továbbra is vigyorogva. - Azt hiszem nagyon hasonló ember lehetett hozzám az az ember, aki üzent neked a szekrényeden.
-Igen, pontosan olyan volt mint te, sőt valószínű, hogy úgy is néz ki mint te. - mondtam unottan. - És tudok olvasni, de e hülyeségek egyenesen nem érdekelnek.
-Pedig az az írás, nagyon hasznos tanács lenne a számodra. Nem értesz vele egyet?
 Próbált belém kötni, de nem talált rajtam fogást.
-Nem igazán. Én szeretek itt lenni. Bár úgy látom több ember nem igen kedvel engem. Valószínűleg te sem.
-Ez így van. És pont ezért jobb lenne, ha eltűnnél innen.
-Csak azért mert te utálsz engem? - nevettem.
-Nem csak én, hanem az egész iskola. - felelte, s közben mellkasán összefonta karjait.    Mosolya győztessé változott, pedig korántsem volt az.
-És kik mondják ezt? - kezdtem kissé kijönni a sodromból. Hátrébb léptem és felálltam az egyik ebédlóasztal padjára. - Ki mondja azt, hogy nekem el kéne innen tűnnöm?
 A tömeg nagy része hangos morgolódásba kezdett és rengetegen a magasba emelték kezeiket.
-Most akik felemelték a kezeiket, honnan gondolják ezt? Mi az oka, hogy megutáltatok? Miért vagyok nektek ellenszenves? - néztem végig az embereken. A pulzusom az idegességtől jócskán megemelkedett, de nem érdekelt. Tudtam, hogy nem vagyok valami nagy szónok, de most ki kellett magamért állnom. És megfogadtam, hogy nem adom fel.
-Hát akinek egyszerre két pasija van az eléggé nagy cafka lehet... - hallottam valahonnan a választ.
-Szóval azért utáltok, mert két fiúm van egyszerre? - tettem fel az újabb kérdést, mire sokan bólogatni kezdtek. - Hát had világosítsalak fel titeket: nekem csak egy barátom van. Damot nagy szenvedésnek tettem ki, azért jártam vele, hogy az akit igazán szeretek észrevegyen. De Dam tud erről az egészről és ő maga mondta nekem, hogy nem haragszik. Minhyun az egyetlen fiúm, pont. Valami más?
-És Minhyun? Te is láttad, ahogy smárol SooRival! - kiáltott be egy lány.
-Minhyunt ne keverjétek bele a dologba, ő egyáltalán nem tehet semmiről. Én inkább SooRit kérdezném arról a smárolásról, amit az imént említettetek, ugyanis ő kezdeményezte. Sosem járt Minhyunnal, így nem értem mi volt az oka annak a hirtelen csóknak.
 SooRi arckifejezése teljesen ledermedt. Már egyáltalán nem vigyorgott. Sőt ijedt volt, s ez nem is csoda, hisz fény derült az ő disznóságára.
-Ez igaz? - néztek többen SooRira.
-De..dehogy! Csak próbálja menteni a bőrét, vegyétek már észre! - próbálta menteni magát SooRi. Harapni lehetett a levegőt a sok feszültségtől, szinte lincshangulat alakult ki. Már csak azt nem tudtam, hogy még mindig ellenem van-e.
 Minhyun fellépett mellém a padra.
-De igen, igaz! Egyáltalán nem jártam SooRival, még magam is meglepődtem azon amit csinált itt az ebédlőben.
 A kis gőgös SooRi már a sírás határán állt. Arca teljesen elcsúnyult a dühtől, már nem az a tökéletes szőke osztálykirálynő volt. Már nem tudott mondani semmit. Csendben, durcásan - akár egy ötéves kislány, akinek elvették a játékát - elszaladt előlünk, fel a lépcsőn az emeletre.
- Most mit gondoltok rólam? - néztem a tömegre. - Azt hiszitek olyan jó érzés, hogy így meg vagyok alázva mindenki előtt, csak azért mert elkövettem egy hibát? Egy olyan hibát, amiért már megbocsátás nyertem? Így el kell ítélni valakit, akit alig ismertek?
 Már alig tudtam mit mondani, szinte már engem is a sírás kerülgetett. Hallgatóságom csendben volt, sajnálat ült ki az arcukra.
 Minhyun megfogta a derekam és segített lejönni a padról. Ennyi talán elég lesz nekik, hogy többé ne ítéljenek meg embereket a hibáik alapján. SooRi pedig megérdemli, amit kapott, vele szemben ismét kiegyenlítettem az állást.
-Menjünk. - mondtam Minhyunnak, s a barátaimnak is intettem, hogy jöjjenek. Ahogy elindultunk a kijárat felé, halk tapsolást véltem hallani, a tömeg hátuljából, majd egyre hangosabbá és erősebbé vált. Tudtam, hogy ez nem vicc, ez a taps nem gúnyos volt. Inkább olyan köszönetféle. És csak nekem szólt.