16. rész: A fiúk

16. rész: A fiúk

 Ledermedve álltam a fiúval szemben, vegyes érzések kavarogtak bennem. Egy részem ordítani akart vele, hogy miért hagyatott itt azelőtt, másik részem pedig oda akart rohanni, karjaiba bújni és a végtelenségig ott maradni az ölelésében. Ahogy rá néztem, a könnyek azonnal elfutották a szemeimet  de visszatartottam a sírást. Nem akartam idegen emberek előtt bőgni.
-Egy év után csak ennyit tudsz mondani? - mondtam a szemébe nézve, bár nehezemre esett akár egy pillantást is vetnem rá. Hiába, még mindig haragudtam.
-Sejtettem, hogy még mindig haragszol rám. De úgy éreztem muszáj lesz beszélnünk. - mondta Minhyun miközben kikerülte a kanapét és elém lépett. - Viszont előbb szeretnélek bemutatni a fiúknak, ha megengeded.
 Tenyerét a vállamra fektette, hogy közelebb toljon a fiúkhoz. Még mindig kirázott a hideg az érintésétől, még most is ugyanúgy megremegtem tőle. De eszembe kellett jutnia, hogy hogyan hagyott itt.
 Elrántottam a vállam és szembe fordultam vele. Az idegességtől remegtek a térdeim és a kezeim is.
-Ha megbocsátasz, nem érdekel túlzottan, hogy kik ők. És valószínű, hogy nem lesz mit mondanom neked, úgyhogy szervusz Minhyun. - mondtam dühödten, majd megfordultam és kimentem a nappaliból, ki a házból az utcára, hogy visszamenjek oda ahonnan jöttem.
 Gyors léptekkel siettem végig az utcán, hogy minél hamarabb magam mögött hagyjam Minhyunt. Tudom, hogy ez túlságosan is bunkó volt tőlem és hogy nem kellene így haragot tartanom, de ahányszor csak a fiúra néztem, mindig eszembe jutott az elválásunk. Ez alatt az egy év alatt próbáltam elfelejteni őt, próbáltam úgy tenni mintha nem is lett volna köztünk kapcsolat, de nehezem volt, mint azt gondoltam. Esténként sokszor azért nem aludtam, mert féltem, hogy róla álmodom. Minden egyes dologról ő jutott eszembe. Például mikor a suliban beültem a padomba, csak előre kellett néznem, hogy láthassam az ő üres helyét. Hogy is tudtam volna kiverni a fejemből, ha minden rá emlékeztetett? Hogy ha még mindig szerettem?
 Ezekkel a gondolatokkal a fejemben értem el a parkot, ahol a megszokott helyemre mentem, s ott leültem a padra. Azt kívántam, bár itt lenne Kyung, hogy megkérdezzem tőle mit tegyek. De ő nem volt, egyedül kellett végiggondolnom a dolgokat.
 Előre dőlve, lehajtott fejjel ültem a padon. Mély levegőt vettem, hogy elhessegessem a az előtörni készülő sírást, bár már szívesen szabad utat engedtem volna könnyeimnek.
 Egy kezet éreztem a vállamon, mire felnéztem. Nem Minhyun volt, hanem az egyik srác aki ott volt nálunk. A másik három ismeretlen fiú ott állt mögötte.
-Ne haragudj, nem akartunk megzavarni. - mosolygott rám a fiú. - De úgy éreztük utánad kell jönnünk.
-Semmi baj, csak...jobbnak láttam eljönni mielőtt teljesen nevetségessé teszem magam előttetek. - néztem rá, s megpróbáltam elmosolyodni, ami nem igazán sikerült.
 A srácok közelebb jöttek és leültek mellém a padra.
-Lehet, hogy ezért meg fog ölni Minhyun, de majdnem elsírta magát, most ahogy otthagytad. - mondta az aki megszólított pár másodperce.
-Hát én is közel álltam a síráshoz, amíg nem jöttetek.
 Erre a fiúk felnevettek.
-Hogy hívnak titeket?
-Hogy megkönnyítsem a dolgot, majd én bemutatom őket. Ő itt Aron - mutatott a mellette, a pad legszélén ülő fiúra - , aztán ő Ren, melletted ül Baekho és végül én JongHyun, de szólíts a becenevemen JR-nek, ahogy a többieket.
-Szóval ezek mind becenevek?
-Pontosabban művésznevek. - vigyorgott rám Aron. - Bandát alakítottunk így muszáj volt valamit kitalálni.
-És Minhyun is benne van? - csodálkoztam el.
-Hogyne, ő a fő énekesünk! - mondta JR.
 Elmosolyodtam. Hát összejött neki! Tudtam én, hogy egyszer még énekes lesz belőle. Ráadásul egy bandában és pont fő énekes. Elképesztő! Majd' kiugrottam a bőrömből, úgy megörvendtem a sikerének.
-Minhyun elmondta, hogy mi történt köztetek. - szólalt meg Aron.
-Igazán? - néztem rá. - Akkor azt is tudjátok, hogy hogyan hagyott itt?
-Mindent tudunk. És ha te nem beszélsz vele, akkor a mi tisztünk lesz az, hogy elmondjuk, tévedtél.
 Aron mondatai úgy értek engem, akár egy jeges zuhany.
-Hogy mi? - kerekedtek el a szemeim.
-Amikor elköltözött  azt azért tette, mert el voltak szegényedve a családjával. Találtak egy kisebb házat, aminek a fenntartásáért feleannyit kellett fizetniük, mint az előzőért. Aztán eljött a kiadóba, felfedezték, ahogy minket is, s a fizetéséből sikerült talpra állniuk. Így tudtak most visszaköltözni. Búcsú nélkül nem akart itt hagyni, de nem merte elmondani, hogy min megy keresztül.
-Uramisten...Én...én bele sem gondoltam, hogy miért költöznek el. Ordibáltam vele...és a saját bajaimat firtattam, ahelyett, hogy belegondoltam volna az ő helyzetébe. Én egy szörnyeteg vagyok... - mondtam magam elé.
-Dehogy vagy szörnyeteg! - tette a hátamra JR a kezét. - Össze voltál törve, nem lehetett könnyű sem neked, sem neki. Mind annak ellenére, ami történt, nagyon szeret téged. Mióta csak ismerjük, minden nap megemlített téged, mondhatni ódákat zengett rólad. Nem volt olyan nap, hogy ne jutottál volna az eszébe.
 Ekkor már nem bírtam tovább. Sűrűn kezdtek potyogni a könnyeim, amiket kézfejemmel szaporán törölgettem le. az arcomról és a szemem sarkából. Aron felpattant a padról és odahajolt hozzám, majd gyengéden átölelt. Őt követte JR, Ren majd végül Baekho. Annyira jól esett a kedvességük, szóhoz sem jutottam.
 Miután elváltak tőlem, rájuk mosolyogtam, s ők is ezt tették.
-Szerintem vissza kellene menned. - mondta még mindig mosolyogva JR. - Nehogy valami hülyeséget csináljon bánatában Minhyun.
-Igen, igazad van. - pattantam fel a padról. - Köszönöm nektek fiúk, köszönöm, hogy felnyitottátok a szemem!
-Jól van, de most már eredj! Már várnak rád! - sürgetett Aron.
 Mosolyogva bólintottam, letöröltem az utolsó könnyeimet, majd megfordultam és futva indultam hazafelé. Rohantam, ahogy csak bírtam. Közben azon zakatolt az agyam, hogy mit fogok a fiúnak mondani. Ismét bocsánatát kellett kérnem, mert ugye én voltam a hibás. Egyszer már megbocsátott nekem, amikor meggyanúsítottam vele, hogy szövetkeztek SooRi-val ellenem. De most...ez keményebb dió. Csak reménykedni tudtam, hogy még ezek után is tud majd szeretni. Ha nem is úgy ahogy régen, de legalább megbocsájtana és barátok lehetnék, nekem az is elég lenne. Nem...mégsem. Vissza akarom kapni őt.
 Akár egy vadállat úgy rontottam be az ajtón és futottam a nappaliba. Sehol nem volt senki. Rémülten felszaladtam az emeletre, körbejártam a szobákat, végül utoljára a sajátomba mentem be. Minhyun ott ült az ágyamon, lehajtott fejjel, de amint beléptem rám, kapta a tekintetét. Még az ablakomon betérő gyönge fényben is láttam az arcát, hogy milyen sápadt.
-Én akkora egy hülye voltam...-mondtam lihegve, az ajtófélfának támaszkodva. Miután végre némi levegőhöz jutottam, beljebb sétáltam. - Megértem, ha most nem hallgatsz meg, de muszáj lesz elmondanom mit érzek. A fiúk mindent elmondtak. Én..én annyira sajnálom. Tudom, hogy én vagyok a hibás.
 A fiú csak csendben hallgatva figyelt rám.
-Mióta elmentél minden nap gondoltam rád, minden percben te jártál a fejemben...El akartalak felejteni, de rá kellett jönnöm, hogy nem tudlak... Ha te nem vagy itt, olyan üres minden... Mikor megismertelek a lételememmé váltál és már nem tudnék nélküled élni. Kérlek bo...
 Nem tudtam befejezni a mondatomat. Minhyun felpattant az ágyamról és pár gyors lépéssel előttem termett. Egyik kezével átkarolta derekam, másik kezével tarkóm mögé nyúlt, s közelebb húzva megcsókolt. Pontosan olyan érzés volt, mint az első csókunk. A gyomromban mintha ezernyi pillangó verdesett volna, derekamon lévő keze érintésétől kirázott a hideg.
 Karjaimat nyaka köré fontam, testemmel szorosan hozzá simultam és szenvedélyesen viszonoztam azt a csókot, amiért már egy éve epekedtem.
 Ezt meg kell majd köszönnöm a fiúknak...