14. rész: Búcsúzás

14. rész: Búcsúzás

 Lefagyva álltam ott Minhyun előtt. Hangja ijesztőnek hatott, szinte fagyos volt. Elképzelni sem tudtam, hogy mi váltotta ki belőle azokat az érzéseket, amiket ez az egyetlen mondat hordozott magában. Beszélnünk kell...Ez általában nem a legjobbat szokta jelenteni.
-Miről kell beszélnünk? - kérdeztem cérnavékony hangon. - Ha valami gond van, ne kertelj mondd csak!
 Minhyun mélyet sóhajtott és a szemembe nézett. Sírt. Ha most nem is, de pár perccel ezelőtt biztosan.
-El fogunk költözni a városból... - mondta, s lehajtotta a fejét. - Úgy sajnálom, de nem tehetek semmit. Az iskolából ki fognak venni, azt hiszem már soha többet nem találkozhatunk.
 Ahogy ezeket a szavakat kimondta, mondhatni egy világ dőlt össze bennem. Először a testvérem hal meg, aztán a szerelmem hagy itt. Mi jöhet még? Így Kyung nélkül is elég üres volt az életem, hát ha még Minhyun is itt hagy, akkor nem tudom mi lesz velem.
-Az...az nem lehet... - mondtam levegő után kapkodva. Elszédültem, s mintha kicsit homályosabban kezdtem volna látni. Minhyun elkapta a vállam, nehogy elessek. Magához ölelt, karjait szorosan körém fonta.
-Próbáltam könyörögni anyámnak, de hajthatatlan. Én...én esküszöm, hogy mindent megtettem!
 Szorítása kissé erősödött, majd fejét az enyémre hajtotta. Nem akartam, hogy elengedjen,   amennyire csak tudtam odabújtam hozzá.
-Ne hagyj itt te is, kérlek! - mondtam arcomat mellkasába fúrva. - Nem lesz már itt senkim...
-Ne butáskodj! - mordult fel. - Hisz ott a családod, ők is pont ugyanúgy szeretnek mint én!
-Ha látnád, hogyan viselkednek velem a szüleim, akkor nem ezt mondanád. - húzódtam el tőle mérgesen.
-És a húgod?
-Ha tudni akarod, ma pont ő nyitotta fel a szemem, hogy te még itt vagy nekem. - néztem a szemébe. Ezúttal nem szomorúan, inkább dühösen. De állta a tekintetem, s láttam rajta, hogy ő is hasonlóképpen érez.
-Nézd Yoona! Én nem akarok úgy elválni tőled, hogy összeveszünk...
-Én pedig egyáltalán nem akarom, hogy elválj tőlem! - kiáltottam rá, már a könnyeimet törölgetve. Minhyun újból közelebb jött hozzám, egyik kezével megtámasztotta állam, s finoman megcsókolt. De ez több volt mint egy csók. Bocsánatkérő volt, szinte már esdeklő,s amolyan búcsúféle. Tudtam, ha vége szakad, már nem lesz mit mondanunk egymásnak és ő ott fog hagyni.
 Lassan elvált tőlem ajkaival és szemembe nézett. Szemem sarkából ujja hegyével letörölte a könnycseppeket, s megpróbált elmosolyodni, de ez nem az az igazi mosoly volt, amit az arcán szoktam látni, ha igazán örült.
-Talán még fogunk találkozni egymással...Ha tartjuk egymással a kapcsolatot, akkor biztosan látjuk még egymást. - suttogta fülembe.
-Vigyél magaddal. - mondtam határozottan, amitől Minhyun arcán megjelent a döbbenet. - Kérlek vigyél magaddal!
-Nem lehet Yoona. Te ide tartozol, itt a helyed a családodnál! - rázta meg a fiú a fejét. - Nem szakíthatlak el tőlük.
-Csak jót tennél vele, hidd el.
-Hogy mondhatsz ilyet? A szüleid igenis nagyon szeretnek téged. Értsd meg végre...hogy nekünk most el kell válnunk. Ne nehezítsd meg a dolgom...
 Utolsó mondata teljesen feldúlt. Köpni nyelni nem tudtam, még a lélegzetem is elállt.
-Azt hiszed...te komolyan azt hiszed, hogy a te helyzeted a nehéz? - tettem fel dühösen a kérdést, de nem vártam meg míg válaszol. - Nem a te testvéred költözött át a másvilágra, hanem az enyém! Nem a te szüleid azok, akik úgy néznek rád, mint egy darab véres rongyra! Nem a te életed vált pokollá, hanem az enyém!
 Minhyun csak csendben, elképedve állt előttem. Egy szót sem bírt szólni, viszont látszott rajta, hogy a legszívesebben ő is pont úgy ordibált volna, mint ahogy azt most én tettem.
 Bárcsak én se ragadtattam volna el annyira magamat. Át sem gondoltam azokat, amiket mondtam neki, csak egyszerűen a fejéhez vágtam. De már nem tudtam bocsánatot kérni. Minhyun egyszer csak megfordult és szó nélkül elindult az úton. Lehajtott fejjel, csendben, összetörten. Már azt kívántam, hogy bár ne mondtam volna ilyeneket. Hogy lehetek ennyire szemét? Hisz bele sem gondoltam, hogy ő mit él át...Csak magamra gondoltam és az én életemre, hogy mennyire borzasztó, de hogy neki milyen lehet azt számba se vettem.
 Utána akartam kiáltani, utána futni, megállítani és azt mondani, hogy sajnálom, de nem jött ki hang a torkomon, a lábaim nem mozdultak. Végignéztem, ahogy első és egyetlen szerelmem kisétál az utcánkból és egyben az életemből.
 Néhány perc múlva, miután végre meg bírtam mozdulni, lassú léptekkel, akár egy agymosott zombi, mentem be a házba. Anya rögtön észrevette a változást rajtam.
-Hát neked meg mi a bajod? - kérdezte nem túl barátságosan, inkább csak kíváncsiságból.
 Megráztam a fejem és szó nélkül mentem tovább a lépcső felé, fel az emeletre. Mire a szobámba értem, már zokogtam. Az ágyamra vetettem magam, arcomat hűvös párnáim közé fúrta és szabad utat adtam a sírásnak.

13. rész: A kishúgom

13. rész: A kishúgom

 Három hónap és nyolc nap. Már ennyi idő telt el Kyung temetése óta. Anya végre megbékült velem, de nem beszélgettünk azon kívül sokat, hogy az iskolai átlagomról veszekedtünk, ami folyamatosan csak romlott. Ezért irtózatosan haragudott, de én sem voltam magamra büszke.
 De nem csak a tanulmányi eredményeimmel voltak gondok. Én magam voltam a probléma. A szüleim előtt jól titokban tartottam azt az oldalam, ami ezalatt a három hónap és nyolc nap alatt kifejlődött. A legmegdöbbentőbb, hogy szinte én észre sem vettem, hogy mekkorát zuhantam mind lelkileg, mind emberileg.
 Nekiálltam a dohányzásnak, nem egyszer füves cigarettát szívtam. Az alkoholfogyasztás szinte mindennapossá vált nálam. Az üres üvegeket már nem tudtam hova rejteni a szobámban. Sötétben éltem és vártam, hogy valaki kihúzzon onnan.
 Más sem járt a fejemben, csak az, hogy megtaláljam SooRit és bosszút állhassak Kyungért. Annak a szép, mosolygós lányka már nyoma sem volt. Olyan útra kanyarodtam, ahonnan önakaratból nagyon nehéz lesz letérni és újra a helyes útra lépni.

****
 Eljött a kishúgom születésnapja. Nem terveztünk túl nagy ünneplést, így csak néhány kedves barátnője lett meghívva. Anya egész nap sütött, főzött, alig állt meg pihenni. Délután ő szolgálta ki a kicsiket is. Kissé szégyelltem magam, hogy nem segítettem neki semmit, de nem volt hangulatom semmihez.
 Fent kuksoltam majdnem vaksötét szobámban, a laptopom be volt kapcsolva és hangosan szólt rajta a zene. Mostanában szinte minden szabad időmet így töltöttem miután hazajöttem a suliból, de a hétvégéim se voltak különbözőek. Bár kívülről úgy tűnt minden rendben, közel sem volt így.
 Épp arra készültem, hogy elfeküdjek az ágyamon és aludjak egy kicsit, mikor kinyílt az ajtóm és valaki bejött a szobába. Tudtam, hogy Lynah az, egyedül ő nem szokott kopogni, ha bejön.
 Hirtelen nem tudtam hova lenni. Már jó ideje nem jött be hozzám, s most nagyon meglepődtem. Kis lábai végigtipegtek a padlón, majd azt vettem észre, hogy felugrik mellém az ágyra.
-Miért nem jössz ki? - kérdezte néhány perc csend után. A hangjában jól hallható volt a kérdőre vonás.
-Én...én csak szeretnék egyedül lenni. - válaszoltam halkan.
-Mindig ezt mondod. - mondta felháborodottan. - De tudom, hogy utálsz egyedül lenni. Tudom, hogy hiányzik neked a bátyus, de ez mindnyájunknál így van...Olyan régen nem láttalak mosolyogni...
-Mert már nem tudok.
Lynah felsóhajtott.
-Akkor meg kell tanulnod újra. Majd én segítek. - suttogta, s odabújt hozzám, karjait körülfonta rajtam. Én is átleltem őt. Így ültünk legalább tíz percig, egyetlen szó nélkül. Aztán ő törte meg ismét a csendet.
-Tudom, hogy tiltott dolgokat csinálsz...hogy cigizel meg ilyenek.
-Honnan? - kérdeztem megijedve.
-Nyitott szemmel járok, nem úgy mint anyáék. És jobban tennéd ha zárnád a szobád. De nem ez a lényeg. Nem kellene elrontanod így magad Yoo...mire jó ha mérgezed magad? Attól nem lesz jobb, nem fogja visszahozni Kyungot.
-Tudom, de...
-Ne legyen de! Tudod mit kéne tenned? Elhagyni végre ezt a szobát, kimenni a természetbe és elfogadni azt ami van. Ott van a barátod, Minhyun is aki szeret és szerintem ő sem bírja látni azt, ahogy szenvedsz.
 Rá kellett hogy jöjjek, igaza van. Még csak ma lett hét éves, de úgy gondolkodik, mint akármelyik felnőtt. Azt kell hogy mondjam, még nálam is érettebb.
Magamhoz szorítottam és egy puszit nyomtam a feje búbjára.
-Ma van a születésnapom. És tőled még nem kaptam ajándékot.
-Mit szeretnél? - hajtottam fejemet az övére.
-Csak azt, hogy ne búslakodj tovább. Csak annyit, hogy próbálj meg tovább lépni és azokra figyelni akik még itt vannak neked és szeretnek téged.
-Ezt az ajándékot örömmel megadom neked! - suttogtam. Lassan elengedtük egymást.
-Még jó hogy! - pattant fel nevetve az ágyamról Lynah. - Tudod milyen hisztis leszek, ha nem kapom meg amit akarok...
 Azzal kiment a szobámból. Boldog lehettem, hogy bejött hozzám és jobb belátásra térített engem, hisz ki tudja mi történhetett volna velem, ha folytatom tovább ezt a sok baromságot. A világ legjobb kishúgát a magaménak tudhatom.
 Felálltam hát az ágyról és lesiettem a konyhába. Kikerestem az egyik szekrényben a használatlan szemeteszsákokat és megfogtam egyet. Anya kíváncsian pislogott rám a tűzhely mellől, de nem szólt semmit. Visszafutottam a lépcsőn egyenesen a szobámba, s nekiálltam a fekete zsákba dobálni az üres alkoholos üvegeket az ágyam alól, a szekrényemből; a cigis dobozt a táskámból és az öngyújtókat is. Vállamra dobtam a nehéz zsákot és elindultam, hogy kint kidobjam a szemetesbe.
-Abban meg mi van? - kérdezte anya a zsákra mutatva, miközben áthaladtam a nappalin. Szerettem volna elmondani az igazat, de így sem volt még igazán megbékülve velem. Így jobbnak tartottam, ha titokban marad a dolog. Ha nagyon akarná, úgyis megtudná az üvegek csörömpölés alapján a zsák tartalmát. Egy pillanatra megálltam.
-Az eddigi életem egyik legrosszabb korszakát tettem bele. És most viszem és a szemétbe hajítom, hogy még véletlenül se térjek vissza hozzá. - feleltem, majd tovább lépdeltem.
 Úgy is tettem. A zsák, mintha egy élettelen testet foglalt volna magába; hangosat puffanva érte el a szemetes alját ahova dobtam. Ahogy lecsuktam a szemetes tetejét, s felnéztem, a kertkapuban ismerős arcot pillantottam meg. Igazi mosoly terült el az arcomon, amire már nagyon rég nem volt példa, és ezzel a mosollyal léptem oda a kapuhoz, hogy azt kinyissam Minhyunnak.
-Szia! - hajoltam közelebb, hogy megcsókolhasson, de ekkor vettem észre az ő arckifejezését. Kissé rémült volt és zaklatott. A mosolyom már el is tűnt.
-Mi a baj? - fogtam meg a kezét ijedten.
-Beszélnünk kell Yoona.

12. rész: Változások

12. rész: Változások

 Már negyedik napja ültem bent a szobámban. Nem voltam hajlandó kijönni még enni se. Anyám az ajtóm elé rakta le a reggelit  az ebédet és a vacsorát. Csak annyira mozdultam meg egész nap, hogy elmentem fürödni, kimentem a kajámért, vagy az üres tálcát raktam ki az ajtóm elé. Se apa, se anya nem tudott velem egy szót sem beszélni a történtek után. Minhyun próbált hívni, többször el is jött hozzánk és órákon keresztül állt az ajtóm előtt és vigasztalóan beszélt hozzám. Lelkileg teljesen megtörtem.
 Aznap este mikor Kyung szeméből kihunytak a fények, úgy éreztem egy világ omlott össze bennem. Ő volt legjobb testvér az egész világon, mondhatni, ha én voltam a bal fél, akkor ő a jobb. Elképzelni sem tudtam, hogy hogy fogom nélküle tovább élni az életem.
 A rendőrök folyamatos kérdésáradata felzaklatott, ráadásul először én nevem is felmerült gyanúsítottként, de elvetették az ötletet, hogy én megölném a saját testvéremet. Anyáék egy ideig dühösek voltak rám, engem okoltak a történtekért és úgy tettek, mintha az ő fájdalmuk nagyobb lenne az enyémnél, mintha engem nem ért volna tragédia. De ez engem nem érdekelt. Ez a négy nap számomra sírással és rémálmokkal teltek el.
 Az ötödik napon végül erőt vettem magamon és kiléptem teljesen sötét szobából. Végigmentem az emeleti folyosón, s az utolsó szoba előtt álltam meg. Megszokásból kopogni akartam, de rájöttem, hogy nem lesz rá szükség, mert nincs bent lakó, aki ismerős hangon kiszólna, hogy "Gyere!".
 Mély levegőt vettem hát és beléptem a szobámba. Összeszorult a szívem a látványtól; minden ugyanúgy volt, ahogy a testvérem hagyta, mielőtt utoljára elment itthonról. Elmosolyodtam ágya láttán. Mindig is kupis volt, s az ágya bevetetlenül állt a nap huszonnégy órájában. Tankönyvei szanaszét hevertek az íróasztalán, félig lehajtott tetejű laptopja mellett. Iskolai egyenruhája gyűrötten volt odadobva az íróasztal előtti székére. Minden olyan volt, mintha el se ment volna. Mintha bármelyik pillanatban beléphetne a szobába és dühösen rám förmedhetne  mert engedély nélkül jöttem be.
 Nem bírtam tovább, már a sírás kerülgetett, így megfordultam és kijöttem. Apával találkoztam szembe az ajtó előtt. Szó nélkül a karjaiba omlottam és szabad utat engedtem könnyeimnek.
 Ő csak finoman átkarolt és simogatni kezdte a hátam, mint kiskoromban, amikor hosszasan sírdogáltam, ha rosszat álmodtam, vagy elestem, vagy mert csúfoltak. Karjai a nyugalmat jelentették számomra, s még egy szót sem mondott ki, de mégis vigasztalt.
 Együtt lementünk a nappaliba, leültünk a kanapéra és elkezdtünk beszélgetni. Láttam az arcán, hogy örül, mert végre négy nap után elhagytam a szobám és megnyíltam előtte. Tudta, hogy anyával sosem fogok elbeszélgetni, hisz mindig is őt szerettem jobban.
 De így is nehéz volt beszélnem a dologról. Ahányszor csak kimondtam Kyung nevét, könnybe lábadt a szemem, s nagy gombócot éreztem a torkomban. Apa is pont így érezhetett, hisz az ő arcára is ugyanúgy ki volt ülve a gyász.
 Elmondta, hogy tudja, nem én vagyok a hibás, hogy én nem tehetek erről az egészről és, hogy ő nagyon szeret engem. Végül a beszélgetést azzal fejezte be, hogy jól tenném, ha meglátogatnám Minhyunt. Már ugrottam is és vettem a kabátomat, majd kiléptem a bejárati ajtón.
 Sebes léptekkel haladtam a járdán, az útvonalat már jól ismertem. Tudtam, Minhyun lesz az, aki elfelejteti velem a mardosó fájdalmat, a szörnyű emlékeket, mindent ami a napokban felszínre került.
 Az eddigieknél még hamarabb értem oda házukhoz, s már kopogtattam is az ajtajukon. Reméltem, hogy ő fogja kinyitni, s reményem nem is bizonyult alaptalannak. Ahogy meglátta arcomat, nem szólt semmit, közel lépett, karjait körém fonta és szorosan magához ölelt. Vállára hajtottam fejem és lehunytam szemeimet. Mélyen magamba szippantottam illatát és éreztem, ahogy fokozatosan megnyugszom. Úgy éreztem örökre ott akarok maradni a karjaiban, ahol nem érnek utol a szörnyű álmok és a fájdalom, amit Kyung halála hagyott maga után. Vagy öt percig így álltunk az ajtóban, végül Minhyun behúzott a házba, s egy egyszerű mozdulattal felkapva, felvitt a szobájába. Ott lefektetett az ágyára, ő pedig mellém dőlt. Ismét ölelésébe burkolózhattam és mindent elmondtam neki. Mindent ami a szívemet nyomta, már-már féltem, hogy túlságosan megterhelem őt a gondjaimmal, de Minhyun csak biztatott, hogy folytassam.
-Elhiszem, hogy fáj. Kyung nagyon jó barátommá vált, de nem álltam annyira közel hozzá, mint te, mégis át tudom élni a fájdalmat. Bár legalább enyhíteni tudnám a tiédet... - mondta sóhajtva, s közben átölelt.
-Már azzal, hogy itt vagy mellettem, enyhítetted. - suttogtam bele mellkasába, ahová arcomat fúrtam.

****

 Másnap már korábban keltem fel mint szoktam és nekiálltam készülődni. Bepakoltam a táskám, felvettem az iskolai egyenruhát, összefogtam és egy copfba kötöttem a hajam. Belenéztem a tükörbe; egyszerűen siralmasan néztem ki. Sápadt voltam, az arcom kissé megereszkedett. Ha tehettem volna, inkább nem mutatta volna meg magam a nyilvánosság előtt, de sajnos most már muszáj volt iskolába mennem. Kyung temetése után csak azt a négy napnyi napnyi szabadságot kaptam, de az egyáltalán nem volt elég a történtek feldolgozásához.
 Mély levegőt vettem hát, s lementem a konyhába, hogy elrakhassam tízóraimat. Anya ott volt lent, talán az ebédet főzte, de ezt nem vettem volna biztosra, mert háttal állt nekem a tűzhelynél. Még mindig alig állt velem szóba.
 Odasétáltam a konyhapulthoz. Éreztem, ahogy gombóc formálódik a torkomban, mikor a pultra pillantottam. Anya szokásosan két adag tízórait csinált; egyet nekem, egyet Kyungnak megszokásból. Nagyot nyeltem, s mind a kettő szendvicset elpakoltam, majd elköszöntem anyától és már indultam is.
 Minhyun már a buszmegállóban várt barátaival együtt. Ott volt köztük Dam is, aki elsőként nyilvánította ki részvétét. Hát persze, a mi osztályunkban hamar terjednek a hírek. Már csak arra lettem volna kíváncsi, hogy a gyilkos kilétéről is tudnak-e.
 Az iskolába beérve sorban hallottam a folyosón álló diákoktól a "Részvétem!" és az "Együtt érzünk veled!" mondatokat. Nem csak az osztályomban tudtak a testvérem eltávozásáról, hanem az egész iskolában és mindenki ezzel volt elfoglalva. Nem esett rosszul, de néha úgy éreztem, hogy nem sok tart a sírásig. De Kyungnak nagyon sok barátja volt az iskolában, akik őszintén sajnálták a történteket és végül isjól esett, hogy ennyi embert együttérzésre késztetett a hiánya.
 Több tanárral beszéltem aznap, mind azt akarták tudni, hogy mi történt. De már elegem volt a sok kérdezősködésből és mindnyájuknak azt mondtam, hogy olvassák el a holnapi újságot, abban benne lesz minden.
 SooRinak persze nyoma sem volt az osztályteremben, se az iskolában de még a városban sem látta senki. Ez volt a szerencséje. Mert ha tudom hogy hol van és összetalálkozok vele, akkor azt nem élte volna túl.
 Nehezen tudtam figyelni az órák alatt. A tanárok mondandójának a felem se jutott el a tudatomig. Mással foglalkoztam. SooRi üres székét bámultam, s rájöttem valamire. Életemben először éreztem azt, hogy bosszút akarok állni, hogy elégtételt akarok venni. Ha SooRi elvette Kyung életét, akkor én fogom elvenni az övéét. Nem úszhatja meg. Ha mázlija van, akkor a rendőrök találják meg őt előbb  Ha pedig nincs, akkor én fogom pokolra küldeni, ha törik, ha szakad. Alig fél év alatt már másodszor alakult át a személyiségem. Már nem lehetek az az ijedős, szégyenlős kislány. Sokkal inkább egy erős kezű, fiatal nő, aki kiáll magáért és a testvéréért. Yoona ismét változott, de sajnos nem éppen a jó irányba.