6. rész: Bocsánat

6. rész: Bocsánat


 Dam egy pillanat alatt eltűnt a folyosóról. Borzasztóan dühös lehetett és ez csakis miattam volt. Minhyunra kaptam a fejem.
-Ezt ti terveztétek így ugye? - néztem dühösen a szemébe. - SooRi biztos szólt neki, hogy itt leszek fent veled...
-Nem, ez nem így...
-Ne hazudj! Fogadni mernék, hogy csak kiterveltétek az egészet. Hát gratulálok, sikerült elérnetek, hogy az egész iskola megutáljon engem egy életre! - mondtam,  majd azzal megfordultam és Dam után eredtem lefelé a lépcsőn. Nem érdekelt hányan bámulnak rajtam végig, hogy hányan mutogatnak rám és szidnak engem. Most csak az számított, hogy utolérjem Damot és bocsánatot kérjek tőle.
 Siettem, ahogy csak tudtam és végül az ebédlőnél sikerült elcsípnem, megfogtam a kezét, mire felém fordult. Nem sírt, de rémesen dühös volt.
-Dam, én szeretnék bocsánatot kérni. - mondtam ki rögtön az első mondatot, ami eszembe jutott.
-Rebesgették rólad páran, hogy mekkora egy ribanc vagy, de én nem hittem nekik Egészen idáig.
 Lesújtóan hangzott, amit mondott. Köpni nyelni nem tudtam. Hát persze, most hogy is gondolhatna rólam jobbat? Teljese mértékben megérdemeltem...
 Kis gondolkodás után sikerült újból megszólalnom.
-Dam, te remek fiú vagy, így megérdemled az igazságot. Tudnod kell, hogy én tényleg igazán szeretlek téged, de csakis mint barátot. Akibe igazából szerelmes vagyok, észre sem vett engem és azt hittem, ha veled összejövök, talán féltékeny lesz.
-Minhyunra gondolsz?
-Igen.
-Hát, amint látom sikerült egymásra találnotok. - jegyezte meg gúnyosan. - Csak utánad akartam menni, hogy megvigasztaljalak és mit látok? Hogy ott faljátok egymást a folyosó közepén.
-Szóval nem SooRi mondta neked, hogy ott leszünk?
-SooRi nem mondott semmit. Miután te elrohantál ő felállt az asztaltól és ellibegett a többi lánnyal. De te ezt honnan veszed?
 Úristen, hogy én mekkora egy barom vagyok! Azt hittem, hogy Minhyun csak tönkre akart tenni SooRival szervezkedve, azért smárolt le. De erről szó sem volt. Ő komolyan gondolta azt a csókot. És én még megvádoltam azzal, hogy csak meg akar utáltatni az egész iskolával...
-Engem átejtettek... - motyogtam.
-Húú, nem mondod?! Szerinted te mit csináltál velem? Ha még igaz is az, hogy csak Minhyun miatt jártál velem, akkor is csak bolondot csináltál velem. Csak egy eszköz voltam igaz? Te tényleg egyáltalán nem éreztél irántam semmit?
Le voltam fagyva, nem tudtam mit válaszolni. Dam megszorította két oldalról a karomat és megrázott, hogy a szemébe nézzek.
-Válaszolj!
-Én...én..sajnálom Dam. - nyögtem.
-Tudtam. - engedett el Dam. - Éreztem, hogy nem úgy gondolsz rám, mint a fiúdra. - hajtotta le a fejét. Most már inkább csalódottnak tűnt, mint dühösnek. Vigasztalóan megfogtam a kezét.
-Nagyon sajnálom Dam. Tudom, hogy én vagyok a hibás és meg is értem, ha egy életre megutálsz.
-Tudod Yoona becsülöm benned, hogy most ide mertél elém állni és elmondani az igazat. Azt kell mondanom, hogy nem haragszom rád. Talán azért, mert éreztem, hogy egy ilyen szép lány nem lehet az enyém, s azt is tudtam, hogy te sosem leszel belém szerelmes. Mondhatni én is csak kihasználtam azt az időt amíg együtt voltunk.
 Meglepődtem. Azt hittem, hogy fogja magát, otthagy és az életbe többe hozzám se szól. De egyáltalán nem haragudott rám. Mosolygott és a szemében is láttam, hogy őszintén beszél.
-Annak ellenére, amit tettél, te remek lány vagy. Azt hiszem meg kell köszönnöm azt az időt, amit veled tölthettem. De most mennem kell órára. - mosolygott rám utoljára, majd elindult az ebédlőn keresztül a másik lépcső felé. - Máris irigylem Minhyunt. - nézett még hátra a vállat felett, majd felszaladt a lépcsőn.
 Hát ez kipipálva. El sem tudom szavakkal mondani, hogy mennyire örültem annak, hogy nem haragszik rám. Pedig megérdemeltem volna, mert úgy viselkedtem vele, mint egy szörnyeteg. De még így is, csúnya szóval élve, nagy szarban voltam. Ha Minhyun még ezek után szóba fog állni velem, az csodával határos lesz.

****

 Miután visszasétáltam az emeletre, fel-alá kezdtem mászkálni a folyosón, mint valami idióta, hátha megtalálom Minhyun-t. De már nem volt ott. Valószínű, hogy megfogta a cuccait és hazament. Miután erre rájöttem, én is felkaptam a táskám és a hegedűm, felvettem a kabátom és én is haza indultam. Már úgyis csak egy zene-elmélet órám lett volna, de nem igazán érdekelt, hogy ellógok róla. Most meg kellett találnom Minhyunt.
 Csalódottan vettem tudomásul, hogy a buszmegálló teljesen üres. Lelombozódva sétáltam el a tábla mellett tovább a járdán. Nem volt kedvem megvárni a buszt, ami pár perc múlva ment el mellettem és állt meg a nem rég elhagyott megállónál. inkább gyalogoltam. Nem volt elágazás a hazafelé vezető úton, így csak előre kellett mennem. Jó hosszú gyaloglás, de nem zavart. Levegőre volt szükségem és arra, hogy kiszellőztethessem a fejem.
 Azt tudtam, hogy a suliban futótűzként fog elterjedni a hír és, hogy valószínűleg már mindenki az én cikis sztorimon csámcsog. Ezt könnyen el is tudtam képzelni, amekkora szája van SooRinak. De nem féltem ettől. Voltak néhányan az előző iskolámban is, akik nagyon utáltak és állandóan szívattak, szóval nem lesz újdonság ha beszólogatnak majd, vagy esetleg dobálnak, netalán kigáncsolnak.
 Most, hogy nem találtam meg Minhyunt és nem tudtam bocsánatot kérni tőle, kicsit esetlennek éreztem magam. Mondhatni üresnek. Felidéztem, ahogy a folyosón szó nélkül magához rántott és megcsókolt. Magától az emléktől is mindenhol libabőrös lettem. Olyan őszinte volt az a csók, teli érzelmekkel. Hogy nem vettem észre, hogy komolyan gondolja? Hogy hihettem azt, hogy csak játszik velem? Hát ez vagyok én...Már mindenben a rosszat és a hátsó szándékot látom. De ez nem volt kifogás arra, amit mondtam neki. Ha nem lettem volna olyan hülye, akkor most nem kéne ezen rágódnom.
 Jó fél óra gyaloglás után végre hazaértem. Mivel nem volt kesztyűm a kezeim teljesen átfagytak, s füleim végei is nagyon hidegek voltak, ugyanis a sapkám a suliban felejtettem. Dermedt kezeimmel alig bírtam kinyitni a kertkaput, s még a bejárati ajtó kilincsét is nehezen tudtam lenyomni. De végül bejutottam a házba. A hegedűt és  a kabátomat azonnal letettem az előtérben, majd a nappaliba sétáltam. Kyung ott ült kanapén és a tv-t bámulta szokás szerint. Nem értettem, hogy hogy ért haza előttem, hisz neki ilyenkor még órája lenne. Ráadásul egy kicsit magasabbnak tűnt, mint szokott.
-Hát te hogyhogy már itthon? - lépkedtem mögé és tettem kezeimet a vállára, mire hátranézett.
-Rémesen hideg a kezed! - mosolygott rám Minhyun.
Úgy elsápadtam, hogy a fal hozzám képest sötétnek mondhatja magát.
-Te...hogy...kerülsz ide? - dadogtam.
 Minhyun lassan felállt, megkerülte a kanapét és megállt előttem.
-Tudod egyszer mondtad, hogy merrefelé laksz. Meg aztán írtó jó haverok vagyunk a bátyáddal.
 Nem tudtam mit mondani. Egész idáig őt kerestem, hogy beszéljek vele, de most hogy itt állt velem szemben, egy hang sem jött ki a torkomon. Nagyot nyeltem és megpróbáltam összeszedni egy kis bátorságot.
-Annyira sajnálom, amit mondtam neked Minhyun! - nyögtem ki, s már nem bírtam tovább; a mai napon másodszor fakadtam sírva. Minhyun egyből közelebb lépett és vigasztalóan körém fonta karjait, erősen magához szorított.
-Ssssh! - simogatta remegő hátam és próbált csitítani. - Nem haragszom rád! Hogy is tudnék haragudni?
-Olyan nagy hülyeségeket mondtam. Alaptalanul vádoltalak meg...ez annyira fáj.
-Hidd el nekem, nincs mitől tartanod. Én nem haragszom, nem kell miért bocsánatot kérned. - duruzsolta halkan a fülembe, majd megerősítve mondatait, államnál fogva felemelte a fejemet és a szemembe nézett. Hüvelykujja hegyével letörölgette könnyeim is finoman megcsókolt.