16. rész: A fiúk

16. rész: A fiúk

 Ledermedve álltam a fiúval szemben, vegyes érzések kavarogtak bennem. Egy részem ordítani akart vele, hogy miért hagyatott itt azelőtt, másik részem pedig oda akart rohanni, karjaiba bújni és a végtelenségig ott maradni az ölelésében. Ahogy rá néztem, a könnyek azonnal elfutották a szemeimet  de visszatartottam a sírást. Nem akartam idegen emberek előtt bőgni.
-Egy év után csak ennyit tudsz mondani? - mondtam a szemébe nézve, bár nehezemre esett akár egy pillantást is vetnem rá. Hiába, még mindig haragudtam.
-Sejtettem, hogy még mindig haragszol rám. De úgy éreztem muszáj lesz beszélnünk. - mondta Minhyun miközben kikerülte a kanapét és elém lépett. - Viszont előbb szeretnélek bemutatni a fiúknak, ha megengeded.
 Tenyerét a vállamra fektette, hogy közelebb toljon a fiúkhoz. Még mindig kirázott a hideg az érintésétől, még most is ugyanúgy megremegtem tőle. De eszembe kellett jutnia, hogy hogyan hagyott itt.
 Elrántottam a vállam és szembe fordultam vele. Az idegességtől remegtek a térdeim és a kezeim is.
-Ha megbocsátasz, nem érdekel túlzottan, hogy kik ők. És valószínű, hogy nem lesz mit mondanom neked, úgyhogy szervusz Minhyun. - mondtam dühödten, majd megfordultam és kimentem a nappaliból, ki a házból az utcára, hogy visszamenjek oda ahonnan jöttem.
 Gyors léptekkel siettem végig az utcán, hogy minél hamarabb magam mögött hagyjam Minhyunt. Tudom, hogy ez túlságosan is bunkó volt tőlem és hogy nem kellene így haragot tartanom, de ahányszor csak a fiúra néztem, mindig eszembe jutott az elválásunk. Ez alatt az egy év alatt próbáltam elfelejteni őt, próbáltam úgy tenni mintha nem is lett volna köztünk kapcsolat, de nehezem volt, mint azt gondoltam. Esténként sokszor azért nem aludtam, mert féltem, hogy róla álmodom. Minden egyes dologról ő jutott eszembe. Például mikor a suliban beültem a padomba, csak előre kellett néznem, hogy láthassam az ő üres helyét. Hogy is tudtam volna kiverni a fejemből, ha minden rá emlékeztetett? Hogy ha még mindig szerettem?
 Ezekkel a gondolatokkal a fejemben értem el a parkot, ahol a megszokott helyemre mentem, s ott leültem a padra. Azt kívántam, bár itt lenne Kyung, hogy megkérdezzem tőle mit tegyek. De ő nem volt, egyedül kellett végiggondolnom a dolgokat.
 Előre dőlve, lehajtott fejjel ültem a padon. Mély levegőt vettem, hogy elhessegessem a az előtörni készülő sírást, bár már szívesen szabad utat engedtem volna könnyeimnek.
 Egy kezet éreztem a vállamon, mire felnéztem. Nem Minhyun volt, hanem az egyik srác aki ott volt nálunk. A másik három ismeretlen fiú ott állt mögötte.
-Ne haragudj, nem akartunk megzavarni. - mosolygott rám a fiú. - De úgy éreztük utánad kell jönnünk.
-Semmi baj, csak...jobbnak láttam eljönni mielőtt teljesen nevetségessé teszem magam előttetek. - néztem rá, s megpróbáltam elmosolyodni, ami nem igazán sikerült.
 A srácok közelebb jöttek és leültek mellém a padra.
-Lehet, hogy ezért meg fog ölni Minhyun, de majdnem elsírta magát, most ahogy otthagytad. - mondta az aki megszólított pár másodperce.
-Hát én is közel álltam a síráshoz, amíg nem jöttetek.
 Erre a fiúk felnevettek.
-Hogy hívnak titeket?
-Hogy megkönnyítsem a dolgot, majd én bemutatom őket. Ő itt Aron - mutatott a mellette, a pad legszélén ülő fiúra - , aztán ő Ren, melletted ül Baekho és végül én JongHyun, de szólíts a becenevemen JR-nek, ahogy a többieket.
-Szóval ezek mind becenevek?
-Pontosabban művésznevek. - vigyorgott rám Aron. - Bandát alakítottunk így muszáj volt valamit kitalálni.
-És Minhyun is benne van? - csodálkoztam el.
-Hogyne, ő a fő énekesünk! - mondta JR.
 Elmosolyodtam. Hát összejött neki! Tudtam én, hogy egyszer még énekes lesz belőle. Ráadásul egy bandában és pont fő énekes. Elképesztő! Majd' kiugrottam a bőrömből, úgy megörvendtem a sikerének.
-Minhyun elmondta, hogy mi történt köztetek. - szólalt meg Aron.
-Igazán? - néztem rá. - Akkor azt is tudjátok, hogy hogyan hagyott itt?
-Mindent tudunk. És ha te nem beszélsz vele, akkor a mi tisztünk lesz az, hogy elmondjuk, tévedtél.
 Aron mondatai úgy értek engem, akár egy jeges zuhany.
-Hogy mi? - kerekedtek el a szemeim.
-Amikor elköltözött  azt azért tette, mert el voltak szegényedve a családjával. Találtak egy kisebb házat, aminek a fenntartásáért feleannyit kellett fizetniük, mint az előzőért. Aztán eljött a kiadóba, felfedezték, ahogy minket is, s a fizetéséből sikerült talpra állniuk. Így tudtak most visszaköltözni. Búcsú nélkül nem akart itt hagyni, de nem merte elmondani, hogy min megy keresztül.
-Uramisten...Én...én bele sem gondoltam, hogy miért költöznek el. Ordibáltam vele...és a saját bajaimat firtattam, ahelyett, hogy belegondoltam volna az ő helyzetébe. Én egy szörnyeteg vagyok... - mondtam magam elé.
-Dehogy vagy szörnyeteg! - tette a hátamra JR a kezét. - Össze voltál törve, nem lehetett könnyű sem neked, sem neki. Mind annak ellenére, ami történt, nagyon szeret téged. Mióta csak ismerjük, minden nap megemlített téged, mondhatni ódákat zengett rólad. Nem volt olyan nap, hogy ne jutottál volna az eszébe.
 Ekkor már nem bírtam tovább. Sűrűn kezdtek potyogni a könnyeim, amiket kézfejemmel szaporán törölgettem le. az arcomról és a szemem sarkából. Aron felpattant a padról és odahajolt hozzám, majd gyengéden átölelt. Őt követte JR, Ren majd végül Baekho. Annyira jól esett a kedvességük, szóhoz sem jutottam.
 Miután elváltak tőlem, rájuk mosolyogtam, s ők is ezt tették.
-Szerintem vissza kellene menned. - mondta még mindig mosolyogva JR. - Nehogy valami hülyeséget csináljon bánatában Minhyun.
-Igen, igazad van. - pattantam fel a padról. - Köszönöm nektek fiúk, köszönöm, hogy felnyitottátok a szemem!
-Jól van, de most már eredj! Már várnak rád! - sürgetett Aron.
 Mosolyogva bólintottam, letöröltem az utolsó könnyeimet, majd megfordultam és futva indultam hazafelé. Rohantam, ahogy csak bírtam. Közben azon zakatolt az agyam, hogy mit fogok a fiúnak mondani. Ismét bocsánatát kellett kérnem, mert ugye én voltam a hibás. Egyszer már megbocsátott nekem, amikor meggyanúsítottam vele, hogy szövetkeztek SooRi-val ellenem. De most...ez keményebb dió. Csak reménykedni tudtam, hogy még ezek után is tud majd szeretni. Ha nem is úgy ahogy régen, de legalább megbocsájtana és barátok lehetnék, nekem az is elég lenne. Nem...mégsem. Vissza akarom kapni őt.
 Akár egy vadállat úgy rontottam be az ajtón és futottam a nappaliba. Sehol nem volt senki. Rémülten felszaladtam az emeletre, körbejártam a szobákat, végül utoljára a sajátomba mentem be. Minhyun ott ült az ágyamon, lehajtott fejjel, de amint beléptem rám, kapta a tekintetét. Még az ablakomon betérő gyönge fényben is láttam az arcát, hogy milyen sápadt.
-Én akkora egy hülye voltam...-mondtam lihegve, az ajtófélfának támaszkodva. Miután végre némi levegőhöz jutottam, beljebb sétáltam. - Megértem, ha most nem hallgatsz meg, de muszáj lesz elmondanom mit érzek. A fiúk mindent elmondtak. Én..én annyira sajnálom. Tudom, hogy én vagyok a hibás.
 A fiú csak csendben hallgatva figyelt rám.
-Mióta elmentél minden nap gondoltam rád, minden percben te jártál a fejemben...El akartalak felejteni, de rá kellett jönnöm, hogy nem tudlak... Ha te nem vagy itt, olyan üres minden... Mikor megismertelek a lételememmé váltál és már nem tudnék nélküled élni. Kérlek bo...
 Nem tudtam befejezni a mondatomat. Minhyun felpattant az ágyamról és pár gyors lépéssel előttem termett. Egyik kezével átkarolta derekam, másik kezével tarkóm mögé nyúlt, s közelebb húzva megcsókolt. Pontosan olyan érzés volt, mint az első csókunk. A gyomromban mintha ezernyi pillangó verdesett volna, derekamon lévő keze érintésétől kirázott a hideg.
 Karjaimat nyaka köré fontam, testemmel szorosan hozzá simultam és szenvedélyesen viszonoztam azt a csókot, amiért már egy éve epekedtem.
 Ezt meg kell majd köszönnöm a fiúknak...

15. rész: Egy év múlva

15. rész: Egy év múlva

 Eltelt egy hosszú év. Ez idő alatt mondhatnám megjártam a pokol összes bugyrát, de azt hiszem megérte. A szüleimmel végre teljes mértékben kibékültünk, anyámmal újra ugyanúgy tudtam beszélgetni, mint azelőtt. Kyung szobáját átalakítottuk és az ő ágya helyére kis bölcső került, ugyanis édesanyám várandóssá lett. Először kissé rosszul ért a hír, hisz úgy éreztem Kyung teljesen el lesz felejtve, ha megszületik az új családtag. De aztán kibékültem vele és izgatottan kezdtem várni az új kistestvéremet.
 Az iskolában is változtak a dolgok. Nem kerültem át más tagozatra, ugyanúgy zenészin maradtam, viszont a torkom lett az új hangszerem. Anyával hosszadalmasan elbeszélgettem a jövőmről, és belátta, hogy nem erőltetheti rám azt, hogy hegedűművész legyek, amikor énekes akarok lenni. Így indultam el az énekessé válás útján.
 Sokat gyakoroltam, naponta legalább három órát iskolán kívül, s a tánctudásomat is elkezdtem fejleszteni. Igaz ez nem ment túl könnyen, hisz kissé két ballábas vagyok, de meg akartam birkózni a feladattal. Ráadásul nem kis dolog állt előttem: egy lemezkiadó meghallgatást hirdetett ki, amire én is jelentkeztem. Még három hetem volt, hogy gyakoroljak, így hát nem is aggódtam.
 Viszont volt bőven más dolog, ami aggasztott: a vizsgák. A zenei tantárgyakból, minden évben vizsgát kellett tenni, hogy láthassa az iskola vezetősége, ki érdemes arra, hogy tovább tanuljon ebben az intézményben.
 Szerencsére apa nagyon jóhiszemű volt ezzel kapcsolatban és váltig állította, hogy én a kisujjamból is kirázom majd az összes kérdésre a válaszokat. Ez nagyon jól esett, de a biztonság kedvéért minden este kikérdezte az anyagot. Végül a vizsga előtti este már szóról szóra tudtam minden egyes tételt.
****
 A szokásosnál kissé hamarabb keltem fel valószínű, hogy az izgatottság miatt. De nem bántam, legalább egy kicsit még át tudtam nézni a tételeket. Ölembe vettem a művészet történelem tankönyvemet és nekiálltam átböngészni.
 Egy idő után meguntam, már csordultig volt a fejem az ókori görögök művészetével, így felkeltem ágyamból, összeszedtem a cuccaimat és a fürdőmbe mentem, hogy lezuhanyozzak. Miután a tisztálkodás megvolt, szépen felöltöztem tiszta, vasalt iskolai egyenruhámba és a tükör elé léptem. Mélyen a saját szemembe néztem és nagyot sóhajtottam. Egy évvel ezelőtt még kilátástalannak találtam az életemet, s abban sem voltam biztos, hogy újra talpra tudok állni. De a barátaim és a családom támogatásának köszönhetően sikerült. Ami a legjobban motivált, hogy a rendőrség rájött SooRi több aljas gaztettére, s jó úton haladtak afelé, hogy megtalálják.
 Miután megigazgattam magamon a ruhám és megfésülködtem, felkaptam a táskám, majd kiléptem a szobámból, hogy a konyhába mehessek. Anya már lent volt, előkészítette a tízóraimat, hogy ezzel már ne kelljen törődnöm.
-Jó reggelt! - köszönt rám mosolyogva. - Hogy aludtál?
-Neked is jó reggelt! - mondtam miközben a táskámba a raktam a szendvicsemet, s leültem a konyhapult mellé. - Egész jól, bár elég korán felébredtem.
-Csak izgulsz szívem.
-Valószínűleg. - sóhajtottam mélyet, majd a zabpelyhes tálkámra néztem, amit anya rakott elém az asztalra, teli a kedvenc csokis reggelizőpelyhemmel. - Ha nem haragszol, nem vagyok túl éhes. - toltam odébb a tálkám.
-Semmi baj, majd Lynah megeszi. - vette el anya a zabpelyhet és berakta a hűtőbe. Miután becsukta a hűtőt és felegyenesedett, s felszisszenve a hasához kapott.
-Valami baj van? - kérdeztem megijedve.
-Semmiség! Azt hiszem csak helyezkedik a testvérkéd. Nem is csodálom, már csak két hónap van hátra. - mondta anya nyugtatóan rám mosolyogva.
-Már alig várom, hogy láthassam!
-Hát még én! - nevetett fel anya. - Hány vizsgád is lesz ma?
-Négy. De ha végeztem az összessel, akkor jöhetek is haza. Szóval olyan dél és egy óra között már itthon leszek.
-Remek! Lesz egy kis meglepetésem számodra.
-Ajajj, akkor inkább haza sem jövök! - viccelődtem nevetve, mire anya oldalba bökött. - Majd sietek haza. De most indulok, nem akarom lekésni a buszt! - felálltam a konyhapult mellől és egy puszit nyomtam anya arcára, aztán vállamra vettem a táskám és már indultam is.
 Szép tavaszias, meleg idő volt. Örültem, hogy nem kell kabátot, sapkát és sálat hordani, bár azért még szürke egyen pulóverem elkellet reggelente. A füves részek végre kizöldültek, a fák már szép zöld levelekben pompáztak, sőt még virágoztak is. Mindig is szerettem ezt az időszakot.
 Lassan odaértem a buszmegállóba, ahol Dam már vigyorogva várt egy másik haverjával. Ők is szépen ki voltak öltözve, bár fáradtabbnak tűntek az átlagosnál.
-Sziasztok! - léptem melléjük, mire ők is visszamotyogtak egy-egy "sziát". - Csak nem buli volt az éjjel?
-Buli? - kerekedtek el Dam szemei. - Dehogy, egész éjjel tanulunk. Már teli van a hócipőm az olasz szerenádokkal...
-Nekem meg a japán festészettel. - szólalt meg kómás hangon Dam haverja.
-Majd ha kikapjátok a kitöltésre váró tesztpapírokat, akkor már nem lesztek ilyen álmosak! - nevettem fel.
 Pár perc várakozás után begördült elénk a busz, s libasorban felszálltunk. Legjobb barátnőm DooNa a kedvemért ma nem kocsival jött, hanem ő is buszra szállt három megállóval lejjebb és foglalt nekem maga mellett helyet. Ő is fáradtnak tűnt, de közel sem annyira, mint Dam és a cimborája.
-Na felkészültél? - kérdeztem tőle, miközben lehuppantam mellé.
-Még életemben nem tanultam ennyit, szóval igen. Ennél felkészültebb nem is lehetnék! - vigyorodott el. - De halljuk, veled mi újság? Anyukád ugye nem árult el semmit a meglepiről?
-Hát te is tudsz a meglepetésről? - néztem rá meghökkenve.
-Hidd el nekem a családod és a barátaid, mind tudnak róla. Csak te nem lettél beavatva, de ez egy meglepetésnél azt hiszem egyértelmű. Ha tudnál róla, nem is lenne meglepetés. - kuncogott DooNa.
 Kissé idegesített, hogy csak én nem tudok semmit, így elhatároztam, hogy valamilyen úton-módon kifaggatom DooNa-t.
-Szóval mindenki tud róla?
-Ne mesterkedj Yoona, úgysem szedsz ki belőlem, illetve belőlünk semmit! - vigyorgott rám ördögien DooNa. Csalódottan dőltem hátra az ülésen. Most gondolkozhatok rajta egész nap, hogy mivel akarnak otthon meglepni.
 Nemsokára végre odaértünk a sulihoz, s leszálltunk a buszról. Kemény megpróbáltatás állt előttünk, mindenkin látszott az izgalom, még rajtam is elhatalmasodott  De jól tudtam, hogy ezzel egy lépéssel közelebb juthatok az énekessé váláshoz, így mély levegőt véve biztattam magam a sikerre.
 Lassan teltek az órák. Mindenki pisszenés nélkül ült a padokban a vizsgafeladatokra koncentrálva. Egyedi feladatokat kaptunk így szó sem volt lesésről, de még puskázni sem lehetett a tanárok árgus szeme előtt. Nem voltak egyszerűek a kérdések, de a legjobb tudásom szerint válaszoltam rájuk, ráadásul szokás szerint terjedelmes mondatokban, így néha alig volt elég a hely a kérdések alatt.
 Utolsó vizsgám szóbeli volt, itt tételt kellett húznom. Két zeneszerző életrajzát kellett elmondanom, plusz kaptam egy kis ritmusgyakorlatot, aztán túl is voltam mindenen. Boldogan léptem ki a teremből, s épp indultam volna lefelé a lépcsőn amikor meghallottam Dam hangját a hátam mögül.
-Yoona várj! - futott felém.
Megálltam és a lépcső korlátjának dőltem.
-Mi az? - kérdeztem tőle mikor odaért elém.
-Csak annyi, hogy ma nem tudok menni hozzátok. A családommal vidámparkba megyünk és valamikor csak késő este érünk haza.
-Oh, kár. - biggyedt le a szám. - Pedig reménykedtem benne, hogy ma este kirúghatunk egy kicsit a hámból és jó lett volna, ha te is jössz.
-Hidd el nekem, én nem fogok hiányozni! - vigyorgott rám, mintha csak célozni akarna valamire. Már épp kérdezni akartam, hogy ezzel mit akart mondani, de ő tovább haladt a folyosón.
-Dam...!
-Szia Yoona, jó szórakozást! - kiáltotta hátra sem fordulva. Ez az egész kezdett egyre érdekesebbé válni.
 Lebattyogtam a lépcsőn, természetesen egyedül. DooNa már hazament, mert ő előbb végzett, Dam-nak még hátra volt a szóbeli úgy mint még sok osztálytársamnak és ma amúgy is kevesen voltak bent a suliban a vizsgának köszönhetően. De nem bántam, néha szerettem egyedül hazamenni.
 A busszal hamarabb hazaértem, mint ahogy ígértem anyámnak így még volt legalább háromnegyed órahosszam  Nem akartam még bemenni a házba. Elgondolkodtam hát, hogy mit is csinálhatnék. És már jött is az ötlet.
 Gyors tempóban átmentem az utca másik oldalára, befordultam a sarkon és végigloholtam az utcán, egyenesen afelé a park felé, amit még Kyung fedezett fel, mikor ideköltöztünk.
 Hamar oda is értem, s mosolyogva tapasztaltam, hogy a park semmit sem vesztett szépségéből, sőt a virágzó fák még bájosabbá tették az összképet. A híd még mindig ugyanott állt a kis tó felett, az ösvények ugyanolyan irányban kanyarogtak, még a kis beugró a padokkal és a szoborral is megvolt.
 Odalépkedtem az egyik padhoz és leültem rá. Könyökömet megtámasztottam a térdemen és államat a tenyereimbe fektettem, így nézelődve. Pont olyan volt ez a hely, mint mikor Kyung-gal jártam itt először. Bár változott, de előnyösen, hisz csak még szebb lett. Csend volt, friss virág és fű illat. Felidéztem magamban azt a napot, mikor ikertestvérem idehozott. Cserébe, hogy megmutatta nekem a helyet, énekelnem kellett neki. Először kicsit meglepett vele, de nem bántam és még közönségem is lett. Az első nyilvános fellépésem volt ez.
 Elmosolyodtam. Ez a hely örökre itt fok nekem maradni, még akkor is ha minden megváltozik, ha minden veszni látszik. Az én mentsváram. Nem...ez nem csak az enyém. Hanem Kyung-é is.
 Gondolkodásomból a telefonom csörgése ébresztett fel. Gyorsan kikaptam a zsebemből; anya hívott. Megnyomtam a felvevőgombot és a fülemhez emeltem a mobilt.
-Hol vagy kicsim? - szólt bele anya aggódó hangja.
-Ne haragudj anya, nemsokára otthon leszek. csak sétáltam egy kicsit és belefeledkeztem az időbe. De tíz perc és ígérem hazaérek!
-Rendben, várunk. - azzal letette.
 Elraktam a mobilomat, majd mélyet sóhajtva felálltam a padról. Nehezen hagytam itt ez a csodás helyet, de muszáj volt. Azért magamban megfogadtam, hogy mostantól ha megtehetem többe jövök ide ki.
 Pontosan tíz perc múlva már a bejárati ajtónkon léptem be. Jól esett hazamenni egy ilyen nehéz nap után tudva, hogy már várnak. Ráadásul meglepetéssel várnak, amire már rettenetesen kíváncsi voltam.
 Anya vigyorogva jött ki a konyhából, s megölelt.
-Na, hogy sikerült? - kérdezte rögtön, miután elengedett.
-Azt hiszem egész jól. Talán a szóbeli ment a legjobban- -válaszoltam mosolyogva. - DooNa itt van?
-Lemondta az estét, nem ér rá. És üzeni, hogy nagyon sajnálja.
Na remek, hát ő is cserben hagyott! Először Dam mondta le az esti bulizást, aztán most meg DooNa. Egyedül pedig csak nem mehetek mulatni.
-Sebaj, majd máskor bepótoljuk. - mondtam kissé lehangoltan.
-Pedig azt hittem, hogy szórakozni akarsz menni... - döbbent meg anya.
-Egyedül?
Erre anya csak vigyorogva megvonta a vállát. Anyák...
-Ugye most már megtudhatom, hogy mi az a meglepetés? Ma szembesülnöm kellett vele, hogy az egész osztály tudja miről van szó, csak én nem. Szóval?
-Na gyere! - fogta meg anya és a nappaliba vezetett. Úgy vigyorgott, mint a tejbetök, így már tudhattam, hogy nem kis dologról lehet szó.
 Ahogy beértünk a nappaliba, nem kerülhette el a figyelmem, hogy öt alak ül a kanapén, mind háttal nekünk. Mind fiúk voltak és számomra ismeretlenek. Bár aki a kanapé bal szélén ült, feltűnően ismerős volt, de így hátulról nézve nem tudtam megmondani ki is az.
-Itt a meglepetésed! - mondta anya, majd óriási vigyorral a képén kilibbent a szobából.
 Miután eltűnt a fiúk egyenként felálltak és szembefordultak velem. Ahogy tippeltem, egyiket sem ismertem.
 Aztán az utolsónál rá kellett döbbennem, hogy nem így van. A legszélén ülő srác állt fel utoljára, s ahogy szembe fordult velem az állam majd' leesett.
-Szia Yoona. - köszönt rám félszegen mosolyogva Minhyun.