7. rész: Nem adom fel

7. rész: Nem adom fel

 Mondhatni valamennyire egyenesbe jött a helyzetem. Dam nem haragudott, Minhyun pedig egész délután velem volt addig, míg anyám nem jött meg olyan hét óra környékén. Búcsúzásnál olyan csókot kaptam tőle, amit soha életemben nem fogok elfelejteni. Mielőtt kilépett volna az ajtón még megnyugtatott, hogy nem hagyja, hogy bántsanak a suliban.
 Másnap reggel a buszmegállóban még nem is volt mitől félnem, hisz csak Minhyun barátai voltak ott a bátyámmal, no meg persze én. De mikor leszálltunk az iskolánál elfogott az a szörnyű érzés, mint az első napomon. Minhyun bátorítóan rám mosolygott és átkarolva a vállamat mentünk be  bejáraton. Mindenki lenéző pillantásokat lövellt felénk, sokan összesúgtak a hátunk mögött, de bőven kaptunk a hangos megjegyzésekből is, amik nem igazán tűrtek nyomdafestéket.
 Annak ellenére, amit tettem Dam-mal, ő ott jött a másik oldalamon, s azt mondogatta nekem, hogy ne törődjek velük. Kissé még mindig sírhatnékom támad, mikor a fiúra néztem, még mindig bántott, az amit vele műveltem. Kyung a hátunk mögött halad két másik fiú osztálytársunkkal, s nevetve válaszolgatott vissza a pofátlan beszólogatásokra.
 Mire az ebédlőbe értünk már tudtam, hogy a suli összes diákja szemében nagyon mélyet zuhantam, olyan mélyet, amilyet csak lehet. Megijedtem tőlük. Bár megérdemeltem volna, nagyon féltem, hogy meg akarnak leckéztetni. Ahogy néhány ember szemébe néztem, ezt el is tudtam képzelni.
 És nem lélegezhettem fel. Felértünk a második emeletre, s nagy tömeget találtunk a szekrényemnél. Mikor megláttam ott az embereket, már tudtam, hogy baj lesz. Gyorsan átfurakodtam a diákok között és végre szembesülhettem a szekrényemen ékeskedő fekete felirattal. Nagyot nyeltem. Valószínű, hogy festékszóróval csinálták, így jó darabig nem fog lekopni onnan. Minhyun is odaért mellém, Kyung pedig mögötte állt meg. Dam szintén odafurakodott. Mind látták a szekrényem. "Húzz vissza Magyarországra, te ribanc!" - ez állt ott. Ahogy a szavakat bámultam, kezdtem azt érezni, hogy lehet tényleg jobb lenne azt tennem, amit a felirat üzent.
 Minhyun megfogta a kezem, hogy maga felé fordítson, de elrántottam a karom és elindultam visszafelé a folyosón.
-Yoona! Várj! - futott utánam Minhyun, s pár lépéssel előttem termett.
-Nem szabad megfutamodnod! Ez csak egyszerű ijesztgetés, megpróbálnak elűzni téged. És ha látják, hogy letört vagy, akkor addig piszkálnak, míg nem sikerül nekik. Kérlek ne add fel!
 A szívemig hatott, amit mondott, csak az volt a bibi, hogy nem igazán hittem el, hogy képes leszek továbbra is emelt fővel járni. Így, hogy egy ilyen "szép" felirat díszíti a szekrényem. De rá kellett jönnöm, hogy igaza van. Nem adhatom fel ilyen könnyen. Elszánt tekintettel a szemébe néztem, mire ő elmosolyodott. Tudta, hogy mire gondolok épp. Széles vigyor terült el az arcomon. Most jött az a rész, hogy az új lány, akit megpróbáltak megfélemlíteni, röhögve néz az ellenfelei szemébe.
 SooRi egész nap az én arcomat fürkészte, várva, hogy mikor pillanthatja meg azt a letörtséget amit várt. Ez is csak azt bizonyította, hogy az ő mocskos trükkje volt a szekrényes akció. Szólhattam volna az osztályfőnöknek, de nem volt bizonyítékom. Ez nem is zavart, inkább jobb volt csendben maradni és látni SooRi csalódottságát. Magamban megfogadtam, hogy bármit is fog csinálni, bárhogy akar engem majd megszégyeníteni, nem fogok kibukni. Mosolyogni fogok a sok gonoszságon, nem hagyom magam legyőzni.
 Utolsó óra után még egy percre megálltunk a szekrényemnél, ami többé-kevésbé már le volt takarítva, köszönhetően a második emelet kedves takarítónőjének. De halványan még látszott rajta a felirat. Már egyáltalán nem zavart, sőt szánalmasnak tartottam SooRit, hogy képes volt felírni rá.
 A szokásos emberekkel indultunk el lefelé: Kyung, Dam, Minhyun és DooNa, na és persze én. Nagy embertömeg fogadott minket az ebédlőben. SooRit pillantottam meg először a tömeg elejében, hatalmas gonosz vigyor terült el az arcán. Valamire készült. És nem akartam megvárni, hogy mi az.
-Mit akarsz? - álltam elé.
-Nem tudsz olvasni? - kérdezte továbbra is vigyorogva. - Azt hiszem nagyon hasonló ember lehetett hozzám az az ember, aki üzent neked a szekrényeden.
-Igen, pontosan olyan volt mint te, sőt valószínű, hogy úgy is néz ki mint te. - mondtam unottan. - És tudok olvasni, de e hülyeségek egyenesen nem érdekelnek.
-Pedig az az írás, nagyon hasznos tanács lenne a számodra. Nem értesz vele egyet?
 Próbált belém kötni, de nem talált rajtam fogást.
-Nem igazán. Én szeretek itt lenni. Bár úgy látom több ember nem igen kedvel engem. Valószínűleg te sem.
-Ez így van. És pont ezért jobb lenne, ha eltűnnél innen.
-Csak azért mert te utálsz engem? - nevettem.
-Nem csak én, hanem az egész iskola. - felelte, s közben mellkasán összefonta karjait.    Mosolya győztessé változott, pedig korántsem volt az.
-És kik mondják ezt? - kezdtem kissé kijönni a sodromból. Hátrébb léptem és felálltam az egyik ebédlóasztal padjára. - Ki mondja azt, hogy nekem el kéne innen tűnnöm?
 A tömeg nagy része hangos morgolódásba kezdett és rengetegen a magasba emelték kezeiket.
-Most akik felemelték a kezeiket, honnan gondolják ezt? Mi az oka, hogy megutáltatok? Miért vagyok nektek ellenszenves? - néztem végig az embereken. A pulzusom az idegességtől jócskán megemelkedett, de nem érdekelt. Tudtam, hogy nem vagyok valami nagy szónok, de most ki kellett magamért állnom. És megfogadtam, hogy nem adom fel.
-Hát akinek egyszerre két pasija van az eléggé nagy cafka lehet... - hallottam valahonnan a választ.
-Szóval azért utáltok, mert két fiúm van egyszerre? - tettem fel az újabb kérdést, mire sokan bólogatni kezdtek. - Hát had világosítsalak fel titeket: nekem csak egy barátom van. Damot nagy szenvedésnek tettem ki, azért jártam vele, hogy az akit igazán szeretek észrevegyen. De Dam tud erről az egészről és ő maga mondta nekem, hogy nem haragszik. Minhyun az egyetlen fiúm, pont. Valami más?
-És Minhyun? Te is láttad, ahogy smárol SooRival! - kiáltott be egy lány.
-Minhyunt ne keverjétek bele a dologba, ő egyáltalán nem tehet semmiről. Én inkább SooRit kérdezném arról a smárolásról, amit az imént említettetek, ugyanis ő kezdeményezte. Sosem járt Minhyunnal, így nem értem mi volt az oka annak a hirtelen csóknak.
 SooRi arckifejezése teljesen ledermedt. Már egyáltalán nem vigyorgott. Sőt ijedt volt, s ez nem is csoda, hisz fény derült az ő disznóságára.
-Ez igaz? - néztek többen SooRira.
-De..dehogy! Csak próbálja menteni a bőrét, vegyétek már észre! - próbálta menteni magát SooRi. Harapni lehetett a levegőt a sok feszültségtől, szinte lincshangulat alakult ki. Már csak azt nem tudtam, hogy még mindig ellenem van-e.
 Minhyun fellépett mellém a padra.
-De igen, igaz! Egyáltalán nem jártam SooRival, még magam is meglepődtem azon amit csinált itt az ebédlőben.
 A kis gőgös SooRi már a sírás határán állt. Arca teljesen elcsúnyult a dühtől, már nem az a tökéletes szőke osztálykirálynő volt. Már nem tudott mondani semmit. Csendben, durcásan - akár egy ötéves kislány, akinek elvették a játékát - elszaladt előlünk, fel a lépcsőn az emeletre.
- Most mit gondoltok rólam? - néztem a tömegre. - Azt hiszitek olyan jó érzés, hogy így meg vagyok alázva mindenki előtt, csak azért mert elkövettem egy hibát? Egy olyan hibát, amiért már megbocsátás nyertem? Így el kell ítélni valakit, akit alig ismertek?
 Már alig tudtam mit mondani, szinte már engem is a sírás kerülgetett. Hallgatóságom csendben volt, sajnálat ült ki az arcukra.
 Minhyun megfogta a derekam és segített lejönni a padról. Ennyi talán elég lesz nekik, hogy többé ne ítéljenek meg embereket a hibáik alapján. SooRi pedig megérdemli, amit kapott, vele szemben ismét kiegyenlítettem az állást.
-Menjünk. - mondtam Minhyunnak, s a barátaimnak is intettem, hogy jöjjenek. Ahogy elindultunk a kijárat felé, halk tapsolást véltem hallani, a tömeg hátuljából, majd egyre hangosabbá és erősebbé vált. Tudtam, hogy ez nem vicc, ez a taps nem gúnyos volt. Inkább olyan köszönetféle. És csak nekem szólt.

6. rész: Bocsánat

6. rész: Bocsánat


 Dam egy pillanat alatt eltűnt a folyosóról. Borzasztóan dühös lehetett és ez csakis miattam volt. Minhyunra kaptam a fejem.
-Ezt ti terveztétek így ugye? - néztem dühösen a szemébe. - SooRi biztos szólt neki, hogy itt leszek fent veled...
-Nem, ez nem így...
-Ne hazudj! Fogadni mernék, hogy csak kiterveltétek az egészet. Hát gratulálok, sikerült elérnetek, hogy az egész iskola megutáljon engem egy életre! - mondtam,  majd azzal megfordultam és Dam után eredtem lefelé a lépcsőn. Nem érdekelt hányan bámulnak rajtam végig, hogy hányan mutogatnak rám és szidnak engem. Most csak az számított, hogy utolérjem Damot és bocsánatot kérjek tőle.
 Siettem, ahogy csak tudtam és végül az ebédlőnél sikerült elcsípnem, megfogtam a kezét, mire felém fordult. Nem sírt, de rémesen dühös volt.
-Dam, én szeretnék bocsánatot kérni. - mondtam ki rögtön az első mondatot, ami eszembe jutott.
-Rebesgették rólad páran, hogy mekkora egy ribanc vagy, de én nem hittem nekik Egészen idáig.
 Lesújtóan hangzott, amit mondott. Köpni nyelni nem tudtam. Hát persze, most hogy is gondolhatna rólam jobbat? Teljese mértékben megérdemeltem...
 Kis gondolkodás után sikerült újból megszólalnom.
-Dam, te remek fiú vagy, így megérdemled az igazságot. Tudnod kell, hogy én tényleg igazán szeretlek téged, de csakis mint barátot. Akibe igazából szerelmes vagyok, észre sem vett engem és azt hittem, ha veled összejövök, talán féltékeny lesz.
-Minhyunra gondolsz?
-Igen.
-Hát, amint látom sikerült egymásra találnotok. - jegyezte meg gúnyosan. - Csak utánad akartam menni, hogy megvigasztaljalak és mit látok? Hogy ott faljátok egymást a folyosó közepén.
-Szóval nem SooRi mondta neked, hogy ott leszünk?
-SooRi nem mondott semmit. Miután te elrohantál ő felállt az asztaltól és ellibegett a többi lánnyal. De te ezt honnan veszed?
 Úristen, hogy én mekkora egy barom vagyok! Azt hittem, hogy Minhyun csak tönkre akart tenni SooRival szervezkedve, azért smárolt le. De erről szó sem volt. Ő komolyan gondolta azt a csókot. És én még megvádoltam azzal, hogy csak meg akar utáltatni az egész iskolával...
-Engem átejtettek... - motyogtam.
-Húú, nem mondod?! Szerinted te mit csináltál velem? Ha még igaz is az, hogy csak Minhyun miatt jártál velem, akkor is csak bolondot csináltál velem. Csak egy eszköz voltam igaz? Te tényleg egyáltalán nem éreztél irántam semmit?
Le voltam fagyva, nem tudtam mit válaszolni. Dam megszorította két oldalról a karomat és megrázott, hogy a szemébe nézzek.
-Válaszolj!
-Én...én..sajnálom Dam. - nyögtem.
-Tudtam. - engedett el Dam. - Éreztem, hogy nem úgy gondolsz rám, mint a fiúdra. - hajtotta le a fejét. Most már inkább csalódottnak tűnt, mint dühösnek. Vigasztalóan megfogtam a kezét.
-Nagyon sajnálom Dam. Tudom, hogy én vagyok a hibás és meg is értem, ha egy életre megutálsz.
-Tudod Yoona becsülöm benned, hogy most ide mertél elém állni és elmondani az igazat. Azt kell mondanom, hogy nem haragszom rád. Talán azért, mert éreztem, hogy egy ilyen szép lány nem lehet az enyém, s azt is tudtam, hogy te sosem leszel belém szerelmes. Mondhatni én is csak kihasználtam azt az időt amíg együtt voltunk.
 Meglepődtem. Azt hittem, hogy fogja magát, otthagy és az életbe többe hozzám se szól. De egyáltalán nem haragudott rám. Mosolygott és a szemében is láttam, hogy őszintén beszél.
-Annak ellenére, amit tettél, te remek lány vagy. Azt hiszem meg kell köszönnöm azt az időt, amit veled tölthettem. De most mennem kell órára. - mosolygott rám utoljára, majd elindult az ebédlőn keresztül a másik lépcső felé. - Máris irigylem Minhyunt. - nézett még hátra a vállat felett, majd felszaladt a lépcsőn.
 Hát ez kipipálva. El sem tudom szavakkal mondani, hogy mennyire örültem annak, hogy nem haragszik rám. Pedig megérdemeltem volna, mert úgy viselkedtem vele, mint egy szörnyeteg. De még így is, csúnya szóval élve, nagy szarban voltam. Ha Minhyun még ezek után szóba fog állni velem, az csodával határos lesz.

****

 Miután visszasétáltam az emeletre, fel-alá kezdtem mászkálni a folyosón, mint valami idióta, hátha megtalálom Minhyun-t. De már nem volt ott. Valószínű, hogy megfogta a cuccait és hazament. Miután erre rájöttem, én is felkaptam a táskám és a hegedűm, felvettem a kabátom és én is haza indultam. Már úgyis csak egy zene-elmélet órám lett volna, de nem igazán érdekelt, hogy ellógok róla. Most meg kellett találnom Minhyunt.
 Csalódottan vettem tudomásul, hogy a buszmegálló teljesen üres. Lelombozódva sétáltam el a tábla mellett tovább a járdán. Nem volt kedvem megvárni a buszt, ami pár perc múlva ment el mellettem és állt meg a nem rég elhagyott megállónál. inkább gyalogoltam. Nem volt elágazás a hazafelé vezető úton, így csak előre kellett mennem. Jó hosszú gyaloglás, de nem zavart. Levegőre volt szükségem és arra, hogy kiszellőztethessem a fejem.
 Azt tudtam, hogy a suliban futótűzként fog elterjedni a hír és, hogy valószínűleg már mindenki az én cikis sztorimon csámcsog. Ezt könnyen el is tudtam képzelni, amekkora szája van SooRinak. De nem féltem ettől. Voltak néhányan az előző iskolámban is, akik nagyon utáltak és állandóan szívattak, szóval nem lesz újdonság ha beszólogatnak majd, vagy esetleg dobálnak, netalán kigáncsolnak.
 Most, hogy nem találtam meg Minhyunt és nem tudtam bocsánatot kérni tőle, kicsit esetlennek éreztem magam. Mondhatni üresnek. Felidéztem, ahogy a folyosón szó nélkül magához rántott és megcsókolt. Magától az emléktől is mindenhol libabőrös lettem. Olyan őszinte volt az a csók, teli érzelmekkel. Hogy nem vettem észre, hogy komolyan gondolja? Hogy hihettem azt, hogy csak játszik velem? Hát ez vagyok én...Már mindenben a rosszat és a hátsó szándékot látom. De ez nem volt kifogás arra, amit mondtam neki. Ha nem lettem volna olyan hülye, akkor most nem kéne ezen rágódnom.
 Jó fél óra gyaloglás után végre hazaértem. Mivel nem volt kesztyűm a kezeim teljesen átfagytak, s füleim végei is nagyon hidegek voltak, ugyanis a sapkám a suliban felejtettem. Dermedt kezeimmel alig bírtam kinyitni a kertkaput, s még a bejárati ajtó kilincsét is nehezen tudtam lenyomni. De végül bejutottam a házba. A hegedűt és  a kabátomat azonnal letettem az előtérben, majd a nappaliba sétáltam. Kyung ott ült kanapén és a tv-t bámulta szokás szerint. Nem értettem, hogy hogy ért haza előttem, hisz neki ilyenkor még órája lenne. Ráadásul egy kicsit magasabbnak tűnt, mint szokott.
-Hát te hogyhogy már itthon? - lépkedtem mögé és tettem kezeimet a vállára, mire hátranézett.
-Rémesen hideg a kezed! - mosolygott rám Minhyun.
Úgy elsápadtam, hogy a fal hozzám képest sötétnek mondhatja magát.
-Te...hogy...kerülsz ide? - dadogtam.
 Minhyun lassan felállt, megkerülte a kanapét és megállt előttem.
-Tudod egyszer mondtad, hogy merrefelé laksz. Meg aztán írtó jó haverok vagyunk a bátyáddal.
 Nem tudtam mit mondani. Egész idáig őt kerestem, hogy beszéljek vele, de most hogy itt állt velem szemben, egy hang sem jött ki a torkomon. Nagyot nyeltem és megpróbáltam összeszedni egy kis bátorságot.
-Annyira sajnálom, amit mondtam neked Minhyun! - nyögtem ki, s már nem bírtam tovább; a mai napon másodszor fakadtam sírva. Minhyun egyből közelebb lépett és vigasztalóan körém fonta karjait, erősen magához szorított.
-Ssssh! - simogatta remegő hátam és próbált csitítani. - Nem haragszom rád! Hogy is tudnék haragudni?
-Olyan nagy hülyeségeket mondtam. Alaptalanul vádoltalak meg...ez annyira fáj.
-Hidd el nekem, nincs mitől tartanod. Én nem haragszom, nem kell miért bocsánatot kérned. - duruzsolta halkan a fülembe, majd megerősítve mondatait, államnál fogva felemelte a fejemet és a szemembe nézett. Hüvelykujja hegyével letörölgette könnyeim is finoman megcsókolt.

5. rész: Könny, csók, fájdalom

5. rész: Könny, csók, fájdalom

 Összejöttem Dammal. Anyám majd' kicsattant az örömtől, mikor megtudta, hogy végre van udvarlóm. Nem mertem neki megmondani, hogy nem éppen álmaim férfijával járok, így hagytam had gondoljon rólunk amit akar. Már pedig valószínűleg már az esküvőnket is elkezdte tervezni.
 Még csak három hete voltam itt, de az osztály nagyon megszeretett. Főleg hogy az osztály egyik fő egyéniségével jártam. SooRi nem tudta jó szemmel nézni, hogy most engem jobban körüldonganak a többiek, így folytatta a hadjáratot ellenem. Kedden kegyetlenül megjártam vele.
 Épp az ebédlőben ültünk vagy tízen egy asztalnál. Dam természetesen mellettem foglalt helyet és egész végig fogta a kezem. Kicsit már kezdett idegesíteni, hogy ennyire ragaszkodik hozzám. Tudtam, hogy rá sosem fogok úgy nézni, mint Minhyunra. Utáltam, hogy így bánok vele, de csak egy célja volt a vele való kapcsolatomnak: hogy féltékennyé tegyem Minhyunt.
 Az utolsó falatot nyeltem le, mikor SooRi megjelent az ebédlőben. Hosszú szőke tincsei lebegtek utána, ahogy királynői járással elsuhant mellettünk. Miután szerzett magának tálcát és rátette az ebédjét visszatért a mi asztalunkhoz, de már nem egyedül. Vele volt Minhyun. Meglepődve néztem a fiúra, hisz még sosem láttam őt SooRi társaságában. Még ő maga említette egyszer, hogy nem nagyon bírja a csajt, ahogy én sem.
-Leülhetünk ide hozzátok? - kérdezte mézesmázosan SooRi.
 Megvontam a vállam, mire a többiek helyet csináltak nekik. Furcsa volt nekem ez a többesszám.
 A beszélgetés rendesen folyt tovább tananyagról, filmekről, zenéről és szabadidőről. Próbáltam Dammal foglalkozni, de Minhyun elvonta róla a figyelmem. Ő maga nem csinált semmit, csak ült és majszolta három falatnyi szendvicsét, de muszáj volt őt néznem. És észrevette, hogy őt bámulom. Nem szólt egy szót sem, csak a szemembe nézett, s hosszú ideig fogva tartotta a pillantásom.
 Mikor épp elhatároztam, hogy hozzá szólok, Dam hátra rántott és az ölébe kapott. Nevetve adott egy puszit az arcomra. Ahogy ezt SooRi meglátta, az arcát elfutotta a méreg, s felállt. Tudtam, hogy féltékeny rám, a többiek már elmesélték, hogy nagyon rég pályázik Damra.
-Látom boldogok vagytok egymással... - jegyezte meg gúnyosan, s olyat tett, amit soha életemben nem fogok elfelejteni. Minhyun tarkója mögé nyúlt, s egyszerűen lesmárolta.
 Teljes mértékben elsápadtam, olyan voltam mint a fal. Hirtelen rosszul éreztem magam. A világ forgott velem, s a gyomrom is ki akarta adni mai napi tartalmát. Szemeim sarkában előtűntek a könnycseppek ahogy Minhyunra néztem, aki köpni nyelni nem tudott a csóktól. SooRi csak egy gonosz mosolyt vetett felém, amit úgy értelmez az ember, hogy "Na ugye megmondtam!".
 Felugrottam az asztaltól és a lánymosdó felé vettem az irányt. Nem néztem hátra, karommal próbáltam elrejteni könnyes arcom, ahogy futottam. Mire a mosdóba értem már sűrűn potyogtak a könnyeim sötét foltokat hagyva szürke iskolai blézeremen.

 Megengedtem az egyik csapot, s alá tartottam a tenyeremet, majd a hűs vízbe mártottam az arcom, hogy lenyugodjak. Nem sokat segített. Elzártam a csapot és felültem a mosdópultra. Felhúztam a lábaim, karjaimmal átöleltem és ráhajtottam a fejem.
 Mégis mit gondoltam én? Ha lesz egy kamupasim, akkor elcsábíthatok egy olyan fiút, akit én nem is érdeklek? Akkora egy barom voltam... Ráadásul egy ember szívével játszottam, akibe nem is voltam szerelmes. Szegény Dam...
 Vagy fél órája sírdogáltam, mikor hallottam, hogy nyílik az ajtó. Gyorsan nekiálltam  megtörölni a szemem, nehogy bárki is lássa, hogy pityeregtem.
-Nem kell letörölni...-jött oda hozzám DooNa. - A könnyeknek akkor van értelme, ha nem törlik le őket.
 Barátra volt szükségem. És ő pont akkor jött. Odaült mellém a pultra és átölelt a vállam. Már elég jól ismert ahhoz, hogy tudja mi bánt engem.
-Tudod, nagyon rosszul alakítottad a dolgokat. - szólalt meg néhány perc múlva - Csak azért jársz Dammal, hogy féltékennyé tedd őt ugye?
Jól sejtettem, hogy tudja. Bólintottam.
-Ó te buta! - emelte a plafonra a tekintetét. - Ha ezt Dam megtudja...
-Akkor összetöröm a szívét. - fejeztem be mondatát. - DooNa...én megbántam...Annyira megbántam!
-Én ezt elhiszem. De nem így kellett volna lennie. Csak hogy tudd, Minyhun fülig szerelmes beléd, látom rajta, ahogy rád néz. Nem kellett volna őt féltékennyé tenni, semmi szükség nem lett volna rá.
 Meglepődtem azon amit mondott. Az nem lehet, hogy Minhyun szerelmes belém...Hisz otthagyott aznap, se szó se beszéd, mikor azt hittem, hogy be fogja vallani, nem vagyok közömbös számára.
-Nem, ő nem lehet belém szerelmes!
DooNa egyenesen a szemembe nézett.
-Hidd el nekem te dilinyós, hogy igen is így van! És én a helyedben nem itt ülnék bent, és itatnám az egereket, hanem mennék és helyrehoznám azt ami még menthető!
 Igaza volt, nagyon is igaza. Meg kellett mondanom Damnak az igazat, hisz őt nem akartam megbántani.
 Bólintottam és leugrottam a mosdópultról. Rámosolyogtam DooNara, majd megöleltem.
-Igazi barát vagy! - mondtam, majd kiviharzottam az ajtón.
Már-már futólépésben indultam el a folyosón, hogy megkeressem Damot és bevalljam neki az igazat. De valaki, más jött velem szembe a folyosón.
-Yoona én... - kezdte már a folyosó elején, mikor még csak oda sem értem hozzá. Oda sem figyeltem rám, csak mentem előre. Sosem fogom elfelejteni azt a jelenetet ott az ebédlőben vele és SooRival.
 Ahogy egymás mellé értünk, próbáltam kikerülni, de elkapta a karom és nem engedett.
-Eressz! - kiáltottam rá.
-Yoona én meg akarom magyarázni!
-Mit? Azt hogy ott hagytál? Hogy be se fejezted amit mondani akartál? Vagy esetleg be akarod jelenteni, hogy együtt vagy SooRival? Örülök nektek, de komolyan! - mondtam gúnyosan elmosolyodva.
-Nem én egyáltalán nem ezt akarom mondani...- nézett a szemembe, s a karom még mindig nem engedte el.
-Hát mit?
 Egyetlen mozdulattal maga elé rántott, egészen közel. Még a lélegzetem is elállt, ahogy oda hajolt hozzám, s ajkai az enyéimet érintették. Hosszan csókolt, de lágyan. Elengedte a karom, megadva a lehetőséget arra, hogy ellökjem, ha akarom. De nem akartam.
 Automatikusan nyaka köré fontam karjaimat és viszonoztam a csókot. Minden tagom remegett, a gyomrom mintha pillangók millióival lett volna teli, ahogy átölelt.
-Yoona...te...- hallottam a folyosó végéről.
Rögtön szétrebbentünk és mindketten odakaptuk a tekintetünk. Dam elkeseredett arcával találtam szembe magam.

4. rész: Az új Yoona

4. rész: Az új Yoona

 Az elkövetkező napokban már nagyon jól éreztem magam az új osztályomban. Éreztem, hogy végre elfogadtak, sőt meg is szerettek. Nagyon sokat beszélgettek velem, szinte minden szünetben odajöttek a padomhoz.
 Reggelente mindig találkoztam Minhyunnal és barátaival a buszmegállóban. Kicsit feszélyezett, hogy három fiú vesz engem, egy szem lányt körül, de lassan megszoktam. Dam nagy erőbedobással próbált nekem bókolni, ami be kell hogy valljam, dagasztotta a büszkeségem. Eleinte furcsa volt nekem, hogy minden szünetben átjött beszélgetni a másik osztályból, de kezdett derengeni valami. Valószínű, hogy tetszettem neki. És nem ő volt az egyetlen ember. A mi osztályunkból két másik fiú is egyre többet legyeskedett körülöttem. Ezt annak köszönhetem, hogy DooNat megismertettem anyukámmal. Persze nem ettől lett több csodálóm, hanem attól, hogy DooNa és anya összebeszéltek a hátam mögött és elvittek vásárolgatni. Nem nagyon szerettem shoppingolni, de nem mondhattam nemet anyámnak. Neki egyenesen veszélyes volt ellent mondani.
 Szóval szombat délután anya, DooNa, a kishúgom és én kocsiba ültünk és a belvárosba hajtottunk. Már előre féltem, hogy mire vesznek rá engem, de erről egy szót sem szóltam egész úton. S mikor beértünk el is felejtettem izgulni. Csodálatos volt a belváros. Megannyi nyüzsgő ember sétált a járdákon. Rengeteg szín, temérdek autó az utakon és az élet pezsgése. Ilyet nem láthattam Magyarországon. Tátott szájjal szálltam ki a kocsiból és sétáltam anyámék után. DooNa komiszul vigyorgott, tudta, hogy tetszeni fog.
 Rám tört a vágy, hogy végignézzek minden üzletet, minden épületet, hogy végigjárjam az egész várost. Elképesztő érzés volt. Mint amikor az ember nagyon éhes, és meglát egy minden finomságokkal teli asztalt és minden ételt meg akar kóstolni.
 Először egy magas épület alatti kis üzletbe tértünk be. Akkor már anya is nagyon titokzatosan vigyorgott. Egy fodrászat volt. Ezek szerint  anya megejti havi hajigazítását. De tévedtem. Megdöbbentem, mikor anya engem ültetett le a székbe, s ők pedig a vendégeknek szánt fotelekben foglaltak helyet.
-De nekem nincs semmi bajom a hajammal... - pislogtam rájuk.
-Persze, a hajad tökéletes. Maximum kicsit töredezett. De már olyan régóta ilyen a frizurád. Ideje változtatni rajta! - mosolygott rám anya.
 Megjelent mögöttem egy fiatal lány és széles mosollyal az arcán köszöntött.
-Nos, milyen frizurát szeretnél? - bontotta ki gondosan lófarokba kötött, hosszú barna hajam.
-Varázsoljon neki olyan frizurát, ami különlegessé teszi! - szólalt meg anya.
-És kaphatna valami új színt is! - jelentette ki DooNa.
 Na remek. A kis összeesküvők, ezt még visszakapják!
 Kedves fodrászom hátradöntötte óvatosan a fejem, s nekiállt megmosni a hajam. Már nem volt visszaút. Belenyugodtam, hogy úgy is az fog történni, amit anyám akar,s talán a szívem mélyén egyet is értettem, hogy nem fog megártani nekem egy kis változás.
 Röpke háromnegyed óra alatt kész lett az új frizurám. Nyoma sem volt derékig érő hullámos hajamnak. Helyette vörös árnyalatú, a hátam közepéig érő, kissé tépett tincsek borították fejem. Hihetetlen volt így látni magam a tükörben. Még oldalfrufrum is lett.
-Hogy tetszik? - kérdezte anya mögém állva, hogy ő is lássa a tükröt.
 Nem kellett sokat gondolkodnom.
-Imádom! - kiáltottam fel.
 Alig tudtak anyámék elrángatni a tükörtől, miután kifizették a fodrászlányt, aki olyan jó hajat csinált nekem, hogy áldani fogom egész életemben. Végül csak utánuk indultam, miután még duplán megköszöntem a kedves lánynak a hajam.
 Néhány percnyi sétálás után egy plázában kötöttünk ki. Anya a kezembe nyomott egy csomó pénzt és meghagyta, hogy vegyek magamnak ruhát, amilyet csak akarok. Ő pedig Lynahval elmentek gyermekruhákat keresni.
 DooNa és én nekiálltunk boltokat nézegetni. Rengetek kirakatnál megálltunk és sok ruhát rendesen megtárgyaltunk, hogy melyikőnknek állna jól. DooNa persze rá is vett, hogy néhányat próbáljunk meg.
 Az egyik butikban megpróbáltam egy piros pulóvert. Durván feltűnő látvány voltam benne újdonsült vörös frizurámmal, de nagyon tetszett. Főleg hogy az elején volt egy óriási fekete "M" betű. DooNa egyetértett benne, hogy jól áll, így meg is vettem. Ugyanott vettem még egy fekete farmert és két pólót.
 Talán az ötödik ruhaboltba léptünk be, amikor megtaláltam azt, amiről azonnal tudtam, hogy meg kell vennem. Egy újabb pulóver volt, ezúttal egy teljesen fekete, fehér felirattal rajta: "Don't judge me...". Azonnal lekaptam vállfával együtt és fel is próbáltam. DooNa mellém állt, míg í tükörben nézegettem magam. Láttam, ahogy elismerően elmosolyodik. Azt hittem, azért, mert tetszett neki a választásom, de egy másodperc múlva rá kellett jönnöm, hogy nem. A hátunk mögött egy vigyorgó alakot láttam meg a tükörben. Azonnal megpördültem, s Minhyun eszméletlenül szép mosolyával találtam szembe magam.
-Jól áll! - mutatott a pulcsira.
Szinte éreztem, ahogy elvörösödik az arcom. Nem szoktam hozzá a bókokhoz, főleg azokhoz, amiket ő mondott. DooNa vigyorogva elfordult és úgy tett, mintha nézelődne a ruhák között.
-Köszi. - nyögtem ki nagy nehezen. - De...te hogy kerülsz ide?
 Minhyun közelebb lépett, hogy jobban halljam.
-Csak anyukámat kísértem el bevásárolni, és megláttalak titeket, hogy bejöttök ide. Gondoltam köszönök. - válaszolta. - Meg amúgy is, rémesen unatkozom és jól jönne a társaság...
 Elmosolyodtam.
-Ha meg tudod várni, amíg ezt a pulcsit kifizetem, akkor velünk tarthatsz. Persze csak ha szeretnél... - ajánlottam fel.
-Örömmel! - bólintott vigyorogva Minhyun.
-Jössz DooNa? - fordultam barátnőm felé.
-Á nem, én még körbenézelődök. De ti menjetek csak! - kacsintott rám. Egymásra vigyorogtunk. Még sokkal jövök neki ezért.
 Levettem és kifizettem a pulóvert, majd Minhyunnal kioldalogtunk a boltból. A mozgólépcső felé vettük az irányt, hogy feljebb menjünk egy emeletet. A fiú kedvesen előre engedett. A második emeleten sétáltunk a boltok előtt, mikor óvatosan megfogta egyik hajtincsemet.
-Szuper lett a hajad! - mondta kedvesen. - Bár a régi is nagyon jó volt, de a vörös nagyon jól áll!
-Köszönöm. Anyukám ötlete volt az új frizura és DooNa mondta, hogy váltsak színt. - mondtam egy kis nyugalmat erőltetve magamra, ugyanis ahogy megfogta egy tincsemet, hozzáért a vállamhoz és akaratlanul is kirázott a hideg.
-Szóval létrejött egy új Yoona? - nevetett - De még nem. Még lehetne változtatni valamit.
-Mit? - néztem rá kíváncsian.
-Hagyd el a hegedűt és énekelj!
 Meglepődtem. Eddig annyira nem voltam biztos benne, hogy jó a hangom, de ő már a sokadik ember volt aki azt mondta, hogy énekesnek kéne mennem.
-Ez nem ilyen egyszerű... - sóhajtottam.
-Miért?
-Szülők.
Úgy vettem észre, hogy megértette egyszavas válaszom, mert megrázta a fejét.
 Útközben találtunk egy üres padot, ahova leültünk.
-Ez még nem olyan nagy akadály. - fordult felém. - Ha el szeretnél érni valamit, akkor küzdj meg érte! - nézett a szemembe.
-Próbáltam, de nekem nem megy. Én nem vagyok elég erős hozzá, hogy bárkinek is szembeszálljak az akaratával...
-Na és SooRi?
-SooRi teljesen más. Ő csak el van telve magától és próbálja ijesztgetni az embereket. Első látásra ítél meg mindenkit, ahogy láttad az első napomon a suliban. Az ijet utálom, ezért szóltam neki vissza. És bánom is, mert nem igazán tesz le az én bosszantásomról és arról hogy az őrületbe kergessen. Egyszerűen csak vakmerőség volt az én részemről, hogy beszóltam neki.
-Nem, ez nem igaz! Nem vakmerőség volt, hanem bátorság! - mondta Minhyun komoly hangon. - Te más vagy, mint a többi lány az osztályban. Egyáltalán nem vagy eltelve magadtól, nem vagy nagyképű sem egoista. Látom, hogy próbálod meghúzni magad, de nem úgy hogy észre se vegyenek. Mert te hallatod a hangod, amikor kell. És ezért vagy más.
 Alig tudtam elhinni amit mond. Egyszerre csak elkapta a kezem és maga után húzott.
-Hova...? - kérdeztem meglepődve.
-Csak ki innen. - adta a rövid választ.
 Hamar kiértünk a plázából és sétálni indultunk. Jó pár percig csak csendben sétáltunk egymás mellett. Nem tudtam neki mit mondani, még azt emésztgettem, amit ő mondott nekem nemrég. Ráadásul ahogy a szemembe nézett, furcsa ragyogást véltem felfedezni a szemében.
 Nemsokára ő törte meg a csendet.
-Be kell valljak valamit. - kezdte lehajtott fejjel. - Mikor megláttalak az első nap, még nem gondoltam volna, hogy így meg foglak kedvelni. Mert ami azt illeti, nagyon is megszerettelek. Az első alkalommal olyan kis ijedtnek, bátortalannak látszottál a buszmegállóban, mikor észrevettem, hogy nézel minket. De rá kellett jönnöm, hogy nem vagy az.
 Egy pillanatra megállt és rám nézett, hogy figyelek-e. Kezdtem kíváncsi lenni.
-Mit szeretnél ezzel mondani? - kérdeztem reménykedve, hogy azt fogja mondani, amit hallani szeretnék.
 Hallottam, ahogy mélyet sóhajt és láttam, hogy szólásra nyitja a száját. De nem mondott semmit. Mintha kissé megijedt volna.
 Egyik pillanatról a másikra elindult és se szó, se beszéd otthagyott az utca közepén. Szó nélkül. Csak hülyén néztem magam elé és nem értettem, hogy miért hívott magával, ha itt hagyott  Akkor értettem meg, hogy ő csak játszik velem. Akkor cserélődött ki teljesen a személyiségem. Akkor tűnt el a régi Yoona és lett belőle egy teljesen más lány.

3. rész: Koncert a parkban

3. rész: Koncert a parkban

 Mire hazaértem már négy óra is elmúlt, s apám kocsija is ott parkolt a feljárón. Szóval mindenki otthon volt, már csak engem vártak.
 Az előtérben letettem a hegedűt és a nappali felé vettem az irányt. Apa ott ült a kanapén Kyunggal együtt és a tv-t bámulták. Valami sportautós műsor volt benne. Jellemző, a két autóimádó.
-Na, hogy ment az első nap? - nézett rám Kyung kíváncsian.
 Komiszul elvigyorodtam.
-Ó, hát annak aki nem volt iskolában nem kötöm az orrára! - kuncogtam.
-Hát így állunk? No jól van, várj csak ezt megjegyeztem! - mondta fenyegetően, miközben a konyhába indultam, de szemem sarkából láttam, hogy elvigyorodik.
 Jól sejtettem, hogy anyát a konyhában találom.
-Szia! - köszönt rám vidáman. - Na milyen volt?
 Fogtam egy széket és leültem a konyhapulthoz. A táskámat leraktam a lábamhoz.
-Hát...túléltem. - sóhajtottam.
Anyámnak elkerekedtek a szemei.
-Jaj, csak nem lehetett annyira szörnyű!
Elgondolkodtam rajta, hogy elmeséljem neki a táskás incidenst, de amellett döntöttem, hogy inkább elhallgatom.
-Tudom, csak vicceltem! - próbáltam mosolyogni. - Megismertem egy kedves lányt. A neve DooNa és nagyon aranyos.
-Na látod! Első nap és máris szereztél barátot! - lelkesült fel anya.
Ja, és ellenséget is.
-És még? Biztos hogy nem csak egy emberrel rokonszenvezel.
-Voltak páran még akik kedvesnek tűntek, de nem sokan beszélgettek velem.
-Hát..majd ez biztos fog változni! - ölelt magához. - Örülök neki, hogy be tudtál illeszkedni kicsim!
 Jobbnak találtam, ha Minhyunról sem beszélek. Még többet látna bele a dologba, mint ami és máris szerelmes párt alkotna belőlünk gondolatban.
 Miután apa is kikérdezett a suliról és ő is megszorongatott egy öleléssel, megkérdeztem Kyungot, hogy nincs-e kedve sétálni egyet. Elég sokáig kérette magát, nem nagyon akart elmozdulni a jó meleg nappaliból, a tv képernyője elől. De valószínű látta rajtam, hogy nagyon szeretnék kimenni, ezért cipőt és kabátot húzott a kedvemért.
-Mutatok neked egy klassz helyet! - karolta át a vállam miután kiléptünk az ajtón.
-Ilyen jól kiismered magad itt? - néztem rá hitetlenül.
-Tudod ma volt egy egész délelőttöm. - vigyorgott rám.
-Lógós! - csíptem bele vállába nevetve, mire felszisszent, majd ő is felnevetett.
 Átmentünk az utca másik oldalára, ahol befordultunk a sarkon és egy ismeretlen utcán sétáltunk végig. Jó tíz percig eltartott mire a végére értünk.
-Ez csodálatos! - tátottam el a számat mikor megálltunk. Egy gyönyörű park terült el előttünk. A fű csodálatosan zöld volt annak ellenére, hogy már javában októberben jártunk. A fákról még nem hullott le az összes levél így gyönyörű narancs, arany, barna és vörös színekben pompáztak. Nem messze a park közepén egy kisebb tavat pillantottam meg, melyen egy aranyos fahíd ívelt át. Csak páran sétáltak a park össze-vissza kanyargó ösvényein. Néhányan kutyával, néhányan pedig pár éves kisgyerekükkel játszottak. Első pillantásra imádtam ezt a helyet.
-Reggel kijöttem futni, és akkor találtam ide. - mesélte Kyung, miközben odaértünk, s elindultunk az egyik ösvényen, ami a kis tóhoz vezetett.
 Elsétáltunk egészen a tóig, s a partján megláttunk egy kis árnyas beugrót. Mintha a fákat direkt ültették úgy, hogy körbevegyenek egy szobrot. A szobor két oldalán padok voltak elhelyezve. Elgondolkodtam rajta, hogy nyáron ez milyen kellemes hely lehet, mikor a fák lombkoronáinak árnyéka védelmet ad a hőség elől.
 Befordultunk oda, s leültünk a padra. Pontosabban én a pad támlájára csücsültem fel.
-Na, tetszik? - nézett rám Kyung.
-Nagyon! - néztem körbe letörölhetetlen mosollyal az arcomon. Volt valami varázsa a parknak. Nem tudnám elmondani, hogy mi is pontosan, de legbelül éreztem, hogy valami máris nagyon vonz ide.
-Gondoltam biztosan örülnél neki, ha megmutatom. Tudom, hogy szeretsz néha egyedül maradni, és ide elég kevesen járnak. Meg hát anya kiakadna, ha otthon hallana téged énekelni.
 A nyakába ugrottam és megszorongattam. Ő a legjobb testvér a világon. Persze Lynah-t is nagyon szeretem, de Kyung-ot nem lehet utánozni.
-Na, azért nem kell megfojtani! - nyögte nevetve, s nagy nehezen sikerült levakarnia magáról.
-Nagyon köszönöm!
-Neked mindent húgi! De most hallani akarom, ahogy dalolsz!
 Tudtam, hogy szereti a hangom, de hogy ennyire azt nem gondoltam volna. Külön neki még sosem énekeltem, így kicsit meglepett a dolog. De nem kérettem magam. Visszaültem a pad támlájára és előhúztam a telefonomat a zsebemből. Jobb, ha valami alapra énekelek, nem csak így önmagában. Megnyitottam a zenelistám. Rengeteg zene volt rajta, így nem volt könnyű a választás. Végül egy Rain számra böktem rá.
 Mély levegőt vettem és belekezdtem. A dalszöveggel nem volt semmi gondom, hisz már fejből tudtam. Hamar beleéltem magam a dalba és felálltam a padon. Fülig érő vigyorral, táncoltam egy padon, egy parkban és hangosan énekeltem. Kiadtam magamból mindent, minden tudásomat, minden örömömet, minden bánatomat; a dal csak úgy sodorta az érzelmeimet.
 Mire a dal feléhez értem már többen körénk gyűltek, körbeállták a padot. Mint egy igazi közönség. Nem zavartattam magam, folytattam tovább. Sőt, ahogy gyűlt a tömeg, annál erőteljesebb lett a hangom, annál jobban akartam énekelni.
 Mikor vége lett a dalnak, meghajoltam, s hangos tapsot kaptam. A tömeg arra biztatott, hogy énekeljek még egy dalt. Kyung bátorítóan rám mosolygott és bólintott és a telefonomon újabb szám után kezdett el kutatni.
 Felcsendült BoA egyik számának ismerős dallama, s én magabiztosan, mosolyogva elkezdtem énekelni. Először nem is törődtem a tömeggel, de néha-néha rápillantottam közönségemre. Nem kellett volna.
 Ismerős arcokat pillantottam meg a kis csoportosulás leghátuljában. Minhyun, SooRi és az osztályunkból három lány valamint négy fiú tátott szájjal engem bámult. Elkaptam róluk a pillantásom, s folytattam tovább a számot. Nem vonhatja el semmi a figyelmem előadás közben, még akkor sem, hogyha csak egy parkban vagyok és egy padon állva éneklek pár embernek.
 A vége kicsit ellaposodott, de kis közönségemnek nagyon tetszett, s erre is hatalmas tapsot kaptam. Próbáltam nem hátulra nézni, de nem bírtam ki. Minhyun és mögötte az osztálytársaim tapsoltak. Kivéve SooRi-t, aki csak gyilkos pillantásokat vetett felém.
 Leugrottam a padról és megköszöntem a figyelmet. A tömeg lassanként feloszlott, viszont osztálytársaim odajöttek hozzánk.
-Nem azt mondtad, hogy hegedűs vagy? - kérdezte csodálkozva Minhyun. - Csodálatos hangod van!
 Egy tizedmásodperc alatt sikerült elvörösödnöm.
-Köszönöm. - hajtottam le a fejem, hogy ne vegyék észre az arcomra kiült érzelmeket. Kyung észrevette, láttam ahogy elvigyorodik. Hogy elterelje rólam a figyelmet bemutatkozott nekik.
-Sziasztok! A nevem Kyung. Én is a ti osztályotokba fogok járni.
-És te melyik suliból jöttél át? - kérdezte az egyik lány.
 Mielőtt Kyung válaszolhatott volna, SooRi elővett egy gonosz vigyort és közbeszólt.
-Nagyon szép pár vagytok. Tudod Yoona, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar találsz magadnak barátot. még csak pár napja vagy itt, és máris jársz valakivel. Gratulálok! - mondta megalázó hangon, de cseppet sem jött be a trükkje.
Kyung és én egymásra néztünk, s pár másodperc után keservesen elkezdtünk röhögni.
-Most mi van? - kérdezte értetlenül SooRi.
-Nézz már rájuk Soo! - mondta velünk együtt nevetve az egyik srác. - Ők testvérek!
 Na erre mindenki elkezdett nevetni, SooRi-t pedig, majd szétvetette a düh. El tudtam képzelni, hogy mit érezhet, hogy így nevetnek az ostobaságán, de nem tudtam sajnálni. Egyszerűen gonosz és próbált nekem keresztbe tenni, amit nem nézhetek jó szemmel. Barátságról közöttünk szó sem lehetett.
-Ráadásul, ha jól nézem, ti ikrek vagytok. - jegyezte meg Minhyun.
 Kyung és én bólintottunk. Most SooRi visszakapta azt a megalázást, amit én kaptam reggel az iskolában tőle. Egy-egy volt az állás.
-Hogy kerültetek ide? - kérdeztem Minhyunra nézve. Helyette az a srác válaszolt, aki az előbb, megállapította, hogy Kyunggal testvérek vagyunk.
-Csak összehívtunk néhány embert, hogy úgymond "bandázzunk" egyet. - válaszolta mosolyogva s felém nyújtotta a kezét. - Joo Dam Soo. De mindenki csak Dam-nak szólít.
 Megráztam a kezét. A többiek is egyenként bemutatkoztak nekem. Először nem is értettem a dolgot. Délelőtt még úgy tűnt, hogy mindenki utál, s most olyan kedvesek lettek velem. De rájöttem. Ez azért van, mert szembeszálltam SooRi-val. Ők csak kíváncsiak voltak, hogy visszavonulót fújok s hagyom, hogy piszkáljon, vagy megküzdök vele.
 Mivel már kezdett sötétedni, megbeszéltük velük, hogy legközelebb mi is kijövünk velük lazulni, ha úgy adódik és elváltunk egymástól. Még csak pár méterrel hagytuk csak el a padokat, mikor hallottam, hogy valaki a nevemet kiabálja. Hátranéztem a vállam felett.
-Holnap a buszmegállóban Yoona! - kiáltotta Minhyun.
 Elmosolyodtam, majd visszafordultam előre és Kyung után siettem, aki kicsit lehagyott engem.
-Rokonszenves csávó. - szólalt meg Kyung egy kis csend után, miközben hazafelé baktattunk.
-Igen, nagyon is... - sóhajtottam gondolataimba mélyedve, mikor észrevettem, hogy ezt hangosan is kimondtam. - Vagyis...igen, nagyon kedves.
-Tetszik mi? - vigyorgott rám. Hát előle nem tudnék eltitkolni semmit. Hiába hazudtam volna, észreveszi.
-Igen. - válaszoltam. Kyung mégjobban vigyorogni kezdett. Ez afféle "na igazam volt" vigyorgás volt.
 Lassabban értünk haza, mint ahogy odaértünk a parkba. Talán azért volt hosszabb a visszaút, mert egyikőnk sem akart még otthon lenni. Szívem szerint még maradtam volna a parkban, hogy ott üldögéljek a padon és magamban dalolásszak. De jobbnak láttuk a testvéremmel, ha hazajövünk.
 Otthon nekiültünk vacsorázni. Lynah tiszta hiperaktív volt, nem akart egy falatot sem lenyelni. Valami maci-szerű játékkal játszadozott az asztalon. Anya már ideges volt tőle, de nem mondott semmit. Apa pedig sokás szerint evés közben is olvasott. Megpróbáltam vele beszélgetést kezdeményezni, de csak egy-két szavas válaszokat kaptam. Kudarc.
 Miután befejeztük a vacsorát, segítettem elmosogatni anyának, majd felvonultam a szobámba és nekiláttam kevéske házi feladatom megírásához. Egy zeneszerző életéről szóló szöveget kellett elolvasnom, de nem tudtam koncentrálni. Néha már azon kaptam magam, hogy harmadszorra olvasom ugyanazt a mondatot. Tudtam, hogy mi tereli el a figyelmem. Minhyun járt a fejemben, és ahogy elköszönt. "Holnap a buszmegállóban Yoona!" Szavai ott visszhangzottak a fülemben. Nagyon is tetszett nekem, ez nem kétséges, de ő mit gondolhat rólam? Csak reménykedhettem benne, hogy lehet nála esélyem.
 Nagy nehezen elolvastam a szöveget és hipergyorsasággal fejeztem be a szolmizálási gyakorlatot. Álmos voltam. Mivel már kilenc óra elmúlt úgy döntöttem, már nem tévézek, inkább elfekszem aludni. Hamar lezuhanyoztam és bebújtam a hűs paplan alá.
 Félálomban a parkban láttam magam, a pad tetején álltam. Viszont nem volt akkora tömeg ott. Egyedül csakis Minhyun állt előttem és mosolyogva tapsolt. Csak neki adtam akkor koncertet...