1. rész: Kezdet

1. rész: Kezdet


Fáradtan dőltem le új ágyamra, s a plafont kezdtem el bámulni. Lassan kifújtam egy jókora adag levegőt, ezzel kiengedve a fáradt gőzt. Soká tartott berendezni úgy a szobám, hogy minden a helyére kerüljön, úgy ahogy nekem jó.
 Persze így sem tetszett. Akárhogy rendezhettük volna a bútorokat, sehogy sem találtam volna otthonomnak az új házunkat. Bár itt születtem Seoul-ban, de nem itt nőttem fel.
 Már belenyugodtam a költözködésbe, de az elején nagyon nehezen fogadtam, hogy otthagyjuk Magyarországot. A barátainkat, az otthonunkat. Nagyon szerettem ott élni és még ha nem is magyar volt a nemzetiségem, félig-meddig annak tekintettem már magam. Az osztálytársaim mind szerettek, elfogadták, hogy ázsiai  vagyok és ez egyáltalán nem zavarta őket. Két hozzám nagyon közel álló barátnőm is volt, de őket is ott kellett hagynom.
 Az egész hercehurca pedig apám munkája miatt van. Itt kapott állást, egy neves cégnél és azonnal elfogadta az ajánlatot. Persze ez csak az itteni ismertsége alapján jöhetett létre, máskülönben nem szólítják el csak úgy Dél-Koreába Magyarországról. Neki legalább nem fog gondot okozni a nyelv, hisz itt nőtt fel. De nekem...hát lesznek gondok.
Apropó, ha már nálam tartunk...A nevem Kwon Ri Yoona. Tizenhat éves vagyok, nem túl magas, barna hajú, átlagos lány. Van két testvérem, egy húgom Lynah, és egy bátyám Kyung. Lynah mindössze hat éves, Kyung pedig pontosan tizenkét és fél perccel idősebb nálam, ugyanis ikrek vagyunk. Ezen felül még ott vannak a szüleim, már tizenhat éve boldog házasságban.
 Tehát így áll össze a családom. Látszólag nagyon boldog. Talán így is van, egy embert kivéve: Engem. Én vagyok az, aki mindig elégedetlen, akinek semmi sem jó. Ez esetben is így volt.
 Felugrottam ágyamról, s leültem a laptopom elé. Be volt kapcsolva és halkan szólt rajta a zene. A lejátszóban kerestem egy másik számot és elindítottam. Maximumra vettem a hangerőt. Általános tény, hogy a zene megnyugtat. Nálam ez maximálisan érvényesült. Ha dühös voltam, ha izgultam, vagy egyszerűen pihenni akartam, mindig zenét hallgattam. És énekeltem hozzá. A bátyám sokszor panaszkodott is, hogy milyen hangoskodó vagyok, de mióta meghallotta a hangom, szentül vallja, hogy nekem énekesnek kéne mennem. Hát, nem tagadom, ez lenne szívem minden vágya, de a szüleim nem tartják túl jó ötletnek.
 Írtam néhány sort e-mailben magyarországi barátaimnak, majd megnyitottam egy új lapot a böngészőn és a keresőbe beírtam új iskolám nevét. Azonnal rákattintottam az első találatra, ami a  suli honlapja volt. Művészeti iskola, hurrá. Ráadásul zenész szak. Szóval édesanyám példáját követve én is hegedűművész leszek. Cipelhetem majd mindennap az öreg hegedűjét a suliba, hogy napi 3-4 órát nyúzzam. Inkább gitároznék, vagy bármi más hangszeren játszanék, csak ne a hegedűn.
 Nagyot sóhajtva kikapcsoltam a zenét majd lehajtottam a gép tetejét. Pontosan abban  a pillanatban kopogtatást hallottam az ajtómon.
-Tessék! - mondtam elnyűtt hangon.
 Kinyílt az ajtó és Kyung jelent meg a küszöbömön.
-Milyen letört vagy! - jegyezte meg, miközben becsukta az ajtót. Nagy léptekkel átszelte a szobámat és leült az ágyam szélére. Körbenézett.
-Mi járatban erre?
-Anya küldött, hogy szóljak, kész a vacsora - válaszolta. - Egyébként klassz a szobád. Bár egy kicsit üresek a falak.
-Ha lesz mivel kidíszíteni, akkor nem lesz üres - mondtam fáradtan.
-Héé, én csak megjegyeztem! - tette fel védekezően a kezét, de elmosolyodott. - Jössz vacsizni?
-Nem vagyok túl éhes, igazából fáradtnak érzem magam. Inkább lefekszem korán aludni. Mondd meg anyának légyszíves, hogy ma nem vacsorázok.
Kyung felállt és megindult felém.
-Jól van, megmondom - mosolygott rám és megölelt. - Nyugi, együtt ki fogjuk itt bírni!
 Finom puszit nyomott a fejem búbjára, aztán kilépdelt a szobából.
 El kellett mosolyodnom. Mi lenne, ha rá nem számíthatnék? Azt hiszem, káosz lenne az életem.
 Lassan összeszedtem a cuccaimat, majd saját fürdőszobámba tipegtem és magamra zártam az ajtót.
 Hamar lezuhanyoztam és pizsamába bújtam. Már nagyon fáradt voltam; hiába, meg kell szoknom az időeltolódást.
 Egy vállfa segítségével odakészítettem ruhásszekrényem ajtajára iskolai egyenruhám, még mellé odaraktam a táskám, s végül lekapcsolva a lámpát ágyba bújtam.

****

 Szinte még csukott szemmel keltem ki az ágyamból kora reggel. Nem voltam álmos, sőt tökéletesen kialudtam magam, de reggel mindig úgy néztem ki, mint egy zombi.
 Még jó, hogy este előkészítettem a ruhám, mert különben tuti nem találtam volna meg. Jelenlegi állapotomhoz mért "gyorsasággal" lecseréltem pizsamámat, majd nekiláttam rendbe tenni az ágyam. Széthúztam a sötétítő függönyöket és bukóra nyitottam az ablakot. Rend és fegyelem honolt a szobában.
 Miután erről meggyőződtem, felkaptam a táskám és kiléptem a szobámból.
-Jó reggelt! - köszöntött anya, mikor leértem a konyhába.
-Neked is! - mosolyogtam rá, s kinyitottam a hűtőt. Kivettem egy üveg ásványvizet és két szem almát, amiket a táskámba süllyesztettem.
-Nem vagy éhes? - nyújtotta oda anya az ebédemnek szánt szendvicsem.

-Nem. Azt hiszem most egy falat sem menne le a torkomon - tettem el a szendvicset a víz és az almák mellé. - A hegedű merre van?
-Az előtérbe tettem a fogas alá - felelte.
-Rendben. Akkor lassan indulok- vettem vállamra a táskám.
-Jól van kicsim. Szerezz sok barátot, és vigyázz magadra! - lépett oda hozzám és adott egy puszit a homlokomra.
-Kyung mikor indul? - jutott eszembe a bátyám mielőtt kiléptem a konyhából.
-Elkeverték az iratait az iskolában, így csak délután fog bemenni, hogy elrendezze a dolgokat.
-Milyen jó egyeseknek! - mondtam irigykedve, majd az előtérbe siettem. Ott kabátot húztam, felkaptam a hegedűtokot, benne a hangszerrel és kiléptem az ajtón.
 Csípős, őszi levegő fogadott kint. Nem ártott volna kesztyű és sálat is felvennem, de mivel már félúton jártam a buszmegálló felé, úgy döntöttem, nem fordulok vissza. Hosszú léptekkel, lehajtott fejjel haladtam végig az utcán. Hamar odaértem a megállóba, ahol nem csak egyedül várakoztam a buszra. Három srác állt a megálló táblája mellett. Mindegyikőjükön iskolai egyenruha volt és nehéz táska. Ketten cigiztek, a harmadik pedig csak állt. Mivel távolabb álltam tőlük, nem hallottam miről beszélgetnek, de néha-néha felnevettek.
 Mindössze egy másodpercre néztem fel rájuk, hogy kicsit megnézzem őket magamnak, ha már egy busszal fogunk járni. De bár ne tettem volna. Ők is pont ugyanabban a pillanatban néztek rám. Elkaptam a pillantásom, de szemem sarkából még láttam, hogy a legmagasabbik srác odasúgott valamit annak, aki nem cigizett.
 Remek. Harmadik napja vagyok csak itt, de máris bámuláson kaptak. Te jó ég, mi várhat még rám az iskolában?!