17. rész : Visszatérés
Csókunk egyre túlfűtöttebbé kezdett válni, karjai szorítása felsőtestem körül egyre erősebbnek tűntek. Ahol csak hozzámért bőröm bizseregni kezdett, s beleremegtem minden egyes érintésébe. Oly rég lehettem ezekben az ölelő karokban, hogy lassan már el is felejtettem, milyen jó érzés. De józanul kellett gondolkodnom, nem volt szabad elragadnia minket ennek az érzésnek, hisz nem voltunk egyedül.
Tenyeremet mellkasára fektetve lassan eltoltam magamtól. El kellett hogy mosolyodjak azon az értelmetlen nézésen, amivel rám pillantott.
-Csak zsúfolt a ház. - válaszoltam kimondatlan kérdésére, s kézfejemmel végigsimítottam arcán, mire ő lehunyta szemeit.
-De ezt még be kell pótolnunk... - suttogta továbbra is lehunyt szemekkel.
-Igen, mindenképpen. - jegyeztem meg helyeselve, majd apró csókot nyomtam ajkaira. Kissé még mindig hihetetlennek éreztem, hogy újra itt áll előttem, hogy a karjába zár és úgy csókol, mint ahogy még soha. Most jöttem csak rá, hogy mennyire hiányzott.
Este megvendégeltük a fiúkat egy vacsorával. Egy percre sem ültem le, én kínálgattam őket, újratöltöttem a poharukat ha kiürült, s a tányérukat sem hagytam üresen. Egyszerűen csak hálás voltam, amiért elmondták nekem az igazságot. Bár ez még nem viszonozta az ő kedvességüket, de kifejezte a hálám egy részét. Ezt ők pontosan tudták, egész vacsora alatt vigyorogtak rám és Minhyunra, aki mellettem ült az asztalnál. Anya is csak mosolygott, nem akart kérdezősködni, amiért szintén nagyon hálás voltam. De az este folyamán időm legtöbb részét, nem anyának, nem is a srácoknak, hanem a szerelmemnek szenteltem. A legkisebb kérésére is rögtön ugrottam, mosolyogva figyeltem ahogy eszik, s amíg ő nem nyúlt hozzá az ételhez, addig én sem kezdtem enni. Láttam rajta, hogy ez szórakoztatja, így ő sem maradt mosolygás nélkül. De megérte; így többet láthattam azokat a gyönyörű ajkakat felfelé görbülni.
Mikor Kyung meghalt, darabokra tört a szívem, s mikor Minhyun elment, ő egy darabot magával is vitt. S most visszahozta, annak ellenére, ahogy én bántam az ő szívével. Rejtély marad számomra, hogy hogyan tudott ily könnyedén megbocsájtani...
****
Másnap egész kis csapat fogadott a buszmegállónál. Ott volt Minhyun, a srácok, Dam és még DooNa is rávette magát, hogy felgyalogoljon ehhez a megállóhoz. Már messziről láttam, hogy mind vigyorognak, amitől nekem is mosolyognom kellett.
Barátom egy kedveskedő csókkal köszöntött, a többiek ezen kuncogva kívántak jó reggelt. Dam még azt is hozzátette, hogy úgy tűnik nekem már jó.
-Tudjátok, szörnyen kiengesztelhetetlen vagyok, mert tegnap nem jöttetek. - mondtam sértődöttséget színlelve DooNa-nak és Dam-nak.
-Hát...Minhyunt vehetjük kiengesztelő ajándéknak? - kérdezte nagyokat pislogva Dam.
-Hmm... - vágtam elgondolkodó fejet. - Talán. Bár igen kevéskének tartom...
Minhyun erre a megjegyzésre elkapott és csiklandozni kezdett.
-Hé...csak vicceltem! - mondtam a nevetéstől fulladozva. - Kérlek engedj el!
-Még egy ilyen, és halálra foglak csiklandozni! - mondta fenyegetőzve, miközben elengedett.
-Uhh, de gonosz valaki. - csipkelődött Aron, mire Minhyun vetett rá egy szúrós pillantást, de mind a ketten elnevették magukat.
-Tényleg, ti hogyhogy itt vagytok? - néztem a srácokra. - Ha hamarosan debütáltok, akkor nem ártana gyakorolni?
-Ó, az még messze van! - legyintett JR. - Minhyun szerette volna, ha látjuk a régi iskoláját. Meg persze téged akart bekísérni.
Halványan elpirultam, s a szemem sarkából láttam, hogy Minhyun lehajtja a fejét, hogy elrejthesse mosolyát.
-Milyen menő már, hogy egy leendő banda tagjait a barátaimnak tekinthetek! - vigyorgott Dam jókedvűen. Tisztán látszott, hogy a fiúk ezt bóknak vették.
-Én pedig ismerek egy leendő basszusgitáros tehetséget! - bökte oldalba könyökével Baekho. - Meg egy elképesztően tehetséges fuvolaművészt! - mosolygott rá DooNa-ra.
Mind felnevettünk, s nevetésünk olyan jóízű volt, amilyen már nagyon régóta nem lehetett. Végre beismerhettem magamnak, hogy helyesen cselekedtünk, amikor ide költöztünk.
****
A suliban már ki voltak téve az írásbeli vizsgák eredményei. Vagy ötven diák - ha nem több - ott tolongott a második emeleti hirdetőtáblánál, hogy megnézhesse a saját pontszámait. Nekem is feltett szándékom volt odamenni, de valaki a vállamnál fogva visszatartott.
-Mi a...? - néztem hátra, hogy kiderítsem ki volt az.
-Várj egy kicsit! - motyogta DooNa, de nem rám nézett, hanem a folyosó távolabbi végébe. Nem értettem, hogy mit bámul ott, ezért én is arra néztem, de nem találtam ott semmi érdekeset, amit így meg kellett volna nézni.
-Mit bámulsz ott ennyire? - fordítottam vissza a tekintetem DooNa-ra.
-Csak...csak mintha...az a lány ismerős lenne. - válaszolta még mindig ugyanarra a pontra fókuszálva.
-Melyik? - néztem vissza.
-A fekete hajú. Aki épp a szekrényébe pakol, majdnem a folyosó legvégén. Látod?
Szememmel megkerestem a lányt, akiről DooNa beszélt. Hosszú fekete haja volt, kecses testalkata. De az arcát nem láttam, addig míg be nem csukta a szekrényajtót és egy pillanatra felénk nem nézett. Szinte lefagytam a felismeréstől, hogy kivel is nézek épp farkasszemet.
A lány elvigyorodott, majd egy gyors mozdulattal megfordult és a folyosó másik lépcsőjén eltűnt lefelé menet. De a jelenlétét még mindig éreztem a folyosón; azt a gonoszságot, ami belőle áradt.
Amint sikerült felocsúdnom átmeneti lefagyottságomból, elindultam a folyosó vége felé.
-Ugye nem akarsz utána menni? - jött utánam DooNa.
-Már úgysem érném utol. - adtam a rövid választ.
-Akkor miért mész arra?
-Hát nem vetted észre? - kérdeztem vissza. - Az én szekrényemben pakolászott.
Pár másodperc alatt odaértünk a folyosó végére, s megálltunk a szekrényem előtt. Ahogy sejtettem; a szekrényem lakatja nyitva volt. Nagyot nyeltem és kinyitottam a fém szekrény ajtaját. Egy fehér papírlap hullott ki onnan a föld felé, amit még röptében elkaptam. A másik oldalán fekete filccel írt betűk álltak:
"Azt hiszed, hogy a testvéred volt az első és utolsó? Jobban teszed, ha vigyázol a kis barátaidra, legfőképp Minhyunra!"
Nem kellett sokat gondolkodnom azon, hogy ezt az írta, aki az imént még itt volt a folyosón. Megremegett a kezem a félelemtől, s a papír kisett belőle, hogy folytassa tovább az útját a föld felé.
